Még mindg Óz a csodák csodája témájánál maradva.

Ha megvan a cél, akkor meg lehet találni az odavezetö utat. Csak szépen követni kell a sárga téglákat.

Ha le is térünk róla, fontos hogy visszataláljunk. Nekem is meg vannak a céljaim. Néha megállok, vagy megállásra kényszerít az élet. De a célt nem tévesztem szem elöl. Akkor is ha a célegyenest még nem látom magam elött, tudom hogy hová tartok.

18 évvel ezelött, 2004-ben indultam elöször fél maratoni távon. Nagyon izgultam. Nagyon nagyon. Azt gondoltam, hogy ha a 14 km-t rendszeresen tudom teljesiteni, onnan már csak 7 km a félmaraton, ami igazán nem sok. 16 km.ig nem is volt semmi gondom. Jó hangulatban kocogtam és élveztem a Dunaparti szeptemberi napsütést. 16 km-nél viszont hirtelen kifogyott a szufla. Elkapott a félsz, hogy ez mégsem fog összejönni. Amikor megláttam a Nyugati-téri felüljárót akkor már végképp el voltam keseredve. Minden tartalékot mozgósítva végül mégiscsak visszaértem a Népligetbe. Kipirult, mosolygó résztvevök jöttek szembe velem, akik már élérték a célt, és épp a levezetö sétájukat teljesítették. Én meg nem láttam a fától az erdöt. A tekintettem egyre csak a célkaput kerestem. Tudnom kellett hol van a cél, hová kell eljutnom. Nagyon is élénken emlékszem még így 18 év távlatából is a pillanatra es az érzésre mikor végre megpillantottam a célkaput. Egészen rendivüli volt. Ugyan hosszú ideje készültem már erre a versenyre, de az egész aznapi küzdelem akkor állt össze egy egységgé mikor megpillantottam a célkaput.

Most még nem látom a célegyenest. Csak tudom, (néha csupán sejtem) hogy ott van valahol a távolban. Csak ki kell tartani. Még egy kicsit összeszedni magam, még egy kicsit kitartani, még egy kicsit többet beletenni... és sikerülni fog. Ha már eddig eljutottam, akkor az azt jelenti, hogy most vagyok a Nyugati téri felüljáró elött. Ha ezen átmegyek, akkor utána már nem lesz messze a célegyenes.

Hátradölni természetesen akkor sem fogok. De egy kicsit megpihenni igen.