Több ismerösöm is szeret erdön-mezön futni. Néha némi irigységgel figyelem a gyönyörü fotóikat, ha megosztják velem merre jártak. Aztán mindig arra jutok, hogy szép szép, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy en amolyan szokások rabja tipus vagyok. Szeretem tudni éppen hol járok térben és idöben egyaránt. Ezt úgy értem, hogy például mindig tudom, hogy a tervezett távon épp hol tartok - ha megkerülöm azt a dombot, elérek a park végére akkor meg lesz az x km, és akkor már még egy kör van hátra hogy meg legyen az y távolság... stb stb.

Ez sokak számára monoton, unalmas. Nekem viszont biztonságot jelent. Kinek a pap kinek a papné ugye.

A barátnöm mesélte, hogy a párja egy alkalommal zokni nélkül jött haza a futásból. Csodálkozva nézett rá, hogy ez mégis hogy történhetett. A srác pironkodva bevallotta, hogy bizony rájött a szapora és a bokorban muszáj volt "beáldozni" valamit.

A rendszeres futók biztosan megtapasztalták már, hogy a mozgás sokszor rendesen be tudja indítani a bélmüködést. Nekem egyik fóbiám, és legnagyobb félelmem hogy egyszer nem érek haza idöben. Már többször elöfordult, hogy azért nem tudtam teljesiteni a tervezett távot, mert muszáj volt idö elött hazamennem utána pedig már nem indultam el ujra.

Egyszer pedig bekéredzkedtem a villamos végállomás szolgálati mosdojába. Piszkosul nem érdekelt, hogy ott majd milyen állapotok fogadnak, csak azt éreztem, hogy ha 5 percen belül nem találok egy mosdót, akkor bizony lefosott bokával fogok hazamenni. A pihenö idejét töltö villamosvezetö megkegyelmezett nekem látva a kétségbeesésemet és kinyitotta az ajtót.

Az egyik korábbi munkahelyemen a fönököm többszörös maratonista volt. Ö gyakorlatilag csak úgy hobbiból is nap mint nap futott egy maratoni távot. Nagy szenvedélye volt a maraton és több maratonistával is készitett interjut. Amatörökkel és profikkal egyaránt. Könyvet szeretett volna kiadni belöle. Nagyon sajnálom hogy nem valósult meg a terv, én nagy örömmel olvastam volna. Abban a kiváltságban lehetett részem, hogy nekem elküldte elolvasásra ezeket a történeteket. Az egyikben írta, hogy egy maratoni versenyen az egyik résztvevöt különösen megviselte a futás,és ez erösen kihatott az emésztörendszerére is. Két választása volt: feladja a versenyt, kiáll és elintézi, vagy kockáztat. (Manapság már mindenhol vannak toitoi wc-k, nem tudom hol és mikor történt ez az eset, hogy nem volt ilyen lehetöség) Lényeg a lényeg, a hölgy kockáztatott, de nem jött be. Egy ponton bizony utat tört magának a cifra fosás, ahogy jó magyarul szokás nevezni, és a büzös lé megállíthatatlanul folyt végig a lába szárán. A hölgy tovább futott. A tömeg pedig felismerve a küzdelmét ütemes tapssal "kísérte" be a célegyenesben.

Én a magam részéröl a következöket szürtem le a történetekböl: a futáshoz elengedhetetlen egy kényelmes futócipö. Meg egy közelben lévö mosdó.

A mosdó! Az a legfontosabb!