Sajnos megint elbuktam. Mikor már azt hittem ezt a tüdögyulladás dolgot egy életre elintéztem akkor kiderült hogy tévedtem. Újra betámadott a rohadék. Így ismét a helyi klinika vendégszeretetét voltam kénytelen igénybe venni pár napra. 

Egy évvel ezelött azt mondták nekem az okosok, hogy erre az autoimmun tüdögyulladásra amit szerintük a kemo és / vagy a sugár mellékhatásaként produkál a szervezetem, szóval erre egy hosszútávú legalább fél éven át alkalmazott, csökkenö dózisú szteroid kúra a megoldás. Nos, én teljes egy éven át szedtem fegyelmezetten. Azt gondolom ezúttal a mellékhatásokat, köztük az állandó idegbajt is egészen jól sikerült kezelni, Megfogadtam, hogy becsülettel végigcsinálom, betartok mindent és csak azért sem örülök bele. 

A terápia még be sem fejezödött mikor az újabb tüdögyulladás elsö tünetei megjelentek. Közel egy hétig próbáltam mantrázni magamnak, hogy ez csak egy lájtos nyári vírus lehet, nincs itt semmi komoly baj, de aztán egyik péntek reggel be kellett látnom, hogy ez bizony az ami. Így aztán némi szervezés és gondolkodás után este besétáltam a sürgösségire. Hosszas gondolkodás és a föorvossal történt egyeztetés után végül bent is maradtam 4 napot. Kaptam rengeteg antibiotikumot és rengeteg szteroidot. Ennek köszönhetöen már másnap fel-le lépcsöztem naponta kétszer 4 emeletet. 

Már rutinosan pakolom a kórházi böröndöm, laptop-ot, hímeznivalót és olvasnivalót mindig viszek magammal, ennek ellenére mentálisan kikészit a semmit tevés. Sovány vígasz hogy ilyenkor igyekszem olyan dolgokat is elintézni amikre egyébként nem nagyon jut idöm, és / vagy kedvem sincs hozzá.

Ezúttal például a laptop-on rendezgettem a könyvtárakat, fotókat, dokumentumokat különbözö fájlokat. 

Kórházban lenni mentálisan mindig komoly igénybevételt jelent számomra. Még akkor is ha történetesen fizikailag jó formában éreztem magam. Minden nap bejött valaki a nagy hírrel, hogy jövö héten átvisznek a bogenhausen Klinikára mert ott van tüdöspecialista, pedig én már százszor elmondtam, hogy soha többet nem megyek Bogenhausenbe. 

Az hogy egy ilyen áthelyzés Demoklesz kardjaként folyamatosan ott lebeg a fejem felett, a rettegés, hogy ismét odakerülök ahová nem akarok, a bizonytalanság, hogy meddig kell bent maradni és milyen vizsgálatokat akarnak esetleg majd teljesen feleslegesen elvégezni rajtam... nos ezek mind olyan tényezök amik a mentális állapotomra nagyon rányomjáj a bélyegüket. Konkrétan kikészít. Föleg, hogy ezt a harcot minden alkalommal egyedül vagyok kénytelen megvívni. Es most nem arra gondolok, hogy áll-e konkrétan mellettem valaki a maga fizikai valójában, hanem arra, hogy még csak megbeszélni sem tudom senkivel. 

Egy árva telefonhívás nem sok annyi sem jön. Magamra maradok. A düh, a szteroidok és sokszor a kialvatlanság pedig azt eredményezik, hogy már 5 nap elteltével is idegileg kikészülve, állandó ideges feszültségben rezegve kerülök ki. Es ezt a rezgést nem tudom azonnal elengedni. Napok, de méginkább hetek telnek el mire újra valamelyest magamhoz térek.

Most minderre még rátesz egy lapáttal a csalódottság. Az hogy az 1 éves küzdelem hiábavaló volt. Ismét visszakerültem a start mezöre. Hogyan és mikor érek be végre a célba? Hol van egyáltalán a cél? És milyen kacskaringós út vezet oda? 

Ilyenkor az elmúlás gondolata is hatványozottan megjelenik az életemben. Elkezdek azon aggódni, hogy vajon mennyi idöm van még, és azt mire kellene fordítani. Elkezdek versenyt futni az idövel. Hirtelen mindent akarok egyszerre. A szteroidok alapböl okoznak egy belsö feszültséget, plusz ezekkel a gondolatokkal megspékelve egy üzött vad érzetét kelti ez az egész szituáció. 

Azt hiszem erröl a jelenségröl az én életemben írok egy külön posztot, mert már jó ideje kísért, és nem tudom elhessegetni.