Egyik vasárnap délelött csak 4 km-t gyalogoltam, de az igazán jól ment. Jót tett.

Vasárnap a sportolók veszik birtokba a parkot. Fociznak, röplabdáznak, kriketteznek, futnak és sétálnak... egy igazán színes kavalkád. Nézelödni nem nagyon értem rá, menni kell. Hiszen "maradj mozgásban" program van.

Illetve volt. A reuma sajnos egyre jobban megkeseríti a hétköznapokat.

TEgnap volt idöpontom a reumatologusnál. Uj terápiába kezdtünk. Ezentul heti egy injekcióban kapom majd a reuma gyogyszert, de kell 4-6 hét mire kifejti a hatását. Borzasztóan hiányzik a mozgás. Nagyon szeretnék újra futni járni, de egyelöre már az is teljesen leszivja minden energiámat hogy a mezei hétköznapokat végigcsináljam.

Nem hittem volna hogy egyszer még az lesz a legnagyobb gondom, hogy nem tudok elmenni futni :-)

Kacagnom kell. Én! Aki a közuépiskolában sportot üztem abból hogyan lógjak el minden feladatot amiben akár egy métert is futni kell. Most meg itt ülök a kanapén és sóvárogva nézem az elöszobában árválkodó futócipöimet.

Arról meg már nem is beszélve hogy a mentális egészségemnek egyáltalán nem tesz jót a mozgáshiány.

Azt hiszem el is megyek egy kicsit sétálni. Az talán még megy. Na pá drágáim :-)

2019 áprilisában futottam utoljára a müncheni Olympiaparkban. Akkor 10 km-en álltam rajthoz, teljesen jó idövel 1 óra 6 perccel értem célba. Akkor már kitapintottam a csomót a bal mellemben, de csak reméltem hogy semmi komoly. A rendezvényen nyertem egy sportautó-bérlési utalványt, amit azon a nyáron egy csinos kis parókával a fejemen be is váltottunk.

Az áprilisi futás után kb 1,5 év rákterápia következett, amit 5 súlyos tüdögyulladás követett. Igy számomra a mai igazán különleges alkalom. Ambivalens érzések kavarognak bennem. Egyszerre örülök is és az emlékek miatt kicsit kavarog is a gyomrom. Az egész rák-sztoriban az indulo esemény a 2019-es futásom. Vajon a mai 5 km mit jelent? Gyógyulást? Vagy ismét jön majd valami szörnyüség?

Fogalmam sincs. Pillanatnyilag egyszerüen csak fáradt vagyok. Leginkább aludni szeretnék.

Ezt a bejegyzést azért még megirom.

Hetek óta maximum 3 km-t sikerült egyben teljesítenem. Ehhez képest az utolsó pillanatig hezitáltam hogy benevezzek-e erre a versenyre 5 km-en. Ugy voltam vele, hogy ha sikerült egymás után stabilan 3 kmt futni, akkor ahhoz nem olyan nagy ugrás az 5 km. A lábaimban, a cimpömben, a ruhámban már "le van mentve", csak elö kell hívni.

Az idöjárás miatt aggódtam jobban. Esöt és hideget jósoltak. Számomra nem jó kombináció, egyáltalán nem jó. Mindkettöt utálom. Azon agonizáltam elég sokat hogy löjem be a ruházatot, hogy sem indulás elött sem célbaérkezéskor ne fázzak de lehetöség szerint futás közben se izzadjak meg nagyon. Sikerült a megfelelö megoldást megtalálni. Ez számomra 3 hosszú ujjú polót és két nadrágot jelentett. Igen tudom, 10-12 fokhoz ez elég extrém, de én nagyon fázós vagyok. A tüdögyulladások miatt pedig különösen óvatos is. Ja és plusz sapi.

Nekem igy volt jó. Rendkívül kevés induló volt. Igy a célban sem volt tolakodás, nem volt elvesztegetett idö. Indulás elött majdnem az utolsó pillanatig a stadion fedett részén szélvédett helyen üldögéltünk. Célbaérkezés után szintén ide jöttünk vissza. A célban a frissitési terület nem volt külön lezárva. Ez azért jó mert az innivalóval és a banánnal a kezemben el tudtam menni felvenni a száraz meleg kabátomat és ezután még újra tölthettem a poharam isotoniás itallal. Az is a szervezök körültekintését dícséri, hogy semmi sem volt hideg, söt inkább langymeleg höfokon kaptunk vizet, isot, gyümölcsöt....

A rajtinformációknál csak annyit írtak hogy minden résztvevö emlék ajándékot kap. A rajtszámmal együtt kaptuk a chipet és egy vékonyka technikai sapit a rendezvény nevével feliratozva. Ennél többre nem is számitottam. Ehhez képest meglepetésként ért, hogy a célban technikai pólót is kaptunk. Kék-fehér, nem szép, legalábbis nekem nem tetszik, de a büszkeségemet ez nem csorbítja.

A sapiban pedig az a különleges, hogy 2 futó figura van rajta, amolyan piktogramm formátumban, ami úgy néz ki mint két 4-es , azaz 44 . pont ennyi éves vagyok :-) Rögtön beleszerettem ebbe a sapiba, ami egyébként kb úgy néz ki mint valami úszósapka :-D

35:43-as idövel értem célba. Nem is rossz. Az ember már csak ilyen mohó és telhetetlen. Hiszen úgy indultam el, hogy 40 percen belül bármi jó és már annak is örülni fogok, ha egyszer sem kell belegyalogolni.... aztán menet közben már azért drukkoltam hogy mégis meglegyen 35 percen belül....

A közelben van szombatonként egy magyar lángosos stand. Mivel a lányom mai szülinapi meghívását lemondta´k az ünnepelt betegsége miatt így apával kijöttek hozzám az Olympiaparkba a futás végére és együtt elmentünk lángosozni. Szerintem lángos még soha ilyen jól nem esett nekem mint most.

Hazaérve elterültem a fürdökádban egy kis levendulahabos forró vízben... kis híján el is aludtam. Most is majd leragad a szemem. Pedig ketten vagyunk a kisasszonnyal delután kénytelen leszek öt szórakoztatni és a rendetlenség felszámolásában is muszáj leszek közremüködni. Nem én okoztam, mégis részem lesz a megszüntetésében. No de ssebaj, holnap vasárnap, anyák napja, majd lustizok :-) :-) :-)

Néhány hete a méh eltávolítás utáni kontrollon mondta a kedves nögyógyász doktornéni, hogy akkor itt és most tegyünk pontot ennek a történetnek a végére, zárjuk le, és esetleg felejtsük is el.

Tetszett nekem ez a kedves, együttérzö hozzászólás. Kicsit meg is simogatott. A vállamat, bíztatólag. De a lelkemet is. Egy pillanatra bele is éltem magam, hogy mindezt elhiszem és végre továbblépek. Magam mögött hagyom ezt az elmúlt 3 évet.

Léptem is volna boldogan, de éles fájdalmat kezdtem érezni deréktájékon. Hátul jobb oldalt. Egyre erösebben. Másnap már csak elöregörnyedve voltam képes lábra állni. Ijesztöen vese tájéki fájdalomnak tünt, ezért kértem egy szabadnapot és "elsétáltam" a háziorvoshoz. Ahogy az lenni szokott egy-egy háziorvosi látogatás alkalmával simán ki lehet olvasni egy NökLapját. Akár extra mellékletekkel együtt. Söt még a rejtvényeket is meg lehet fejteni. Ezúttal sem volt másként. De azért 2 óra elteltével már igencsak kezdtem türelmetlen lenni. Legközelebb a Háború és békét viszem magammal. Ez eddig úgyis kimaradt az olvasmányélményeimböl. Szégyen gyalázat tudom.

Valaki egyszer elmesélhetné nekem, hogy aki a miniatür mellékhelyiségeket tervezi az vajon törpe és egy szál alsógyatyában szokott az orvosi váróban wc-re menni? Már már azon gondolkodtam, hogy a nálam lévö kistáska, nagykabát és egyéb apróságokat az afrikai asszonyoktól látott módon a fejemen fogom egyensúlyozni, miközben erösen koncentrálva próbálok a wc kagyló fölött guggolva beletalálni a vizeletgyüjtö müanyag pohárkába. A koncentrációba némiképp bezavart az ajtót kivülröl rángató anyuka az épp öklendezö fiacskájával. Így aztán itt és most szégyenlösen bevallom, hogy nem minden távozó folyadék a pohárban landolt. Jutott a padlóra is belöle. (Nyugi, feltöröltem!).

Miután elhelyeztem a produktumot a kisablakban újabb "rövid" várakozásra készülve kinyitottam egy ebook-ot a telefonomon. Aztán gyorsan be is csuktam mikor megláttam hogy csak 30%-on van. Gondoltam jól jön az még késöbb is.

De még milyen jól gondoltam!

Kicisvel késöbb ugyanis nem csak az derült ki hogy az én aranysárgán csillogó vizeletem tele van bacival, hanem az is hogy az éppen frissiben kivett méhem helyére sikerült egy szép nagy cisztát növeszteni. Doktornéni rosszallóan csóválta a fejét és már irta is a beutalót a kórházba.

A covid miatt a kórházban már nincsenek magazinok kitéve. A nögyógyászati váróban csak mellrákosoknak szóló brussúrák sorakoztak de ahhoz nem igazán volt hangulatom. Igy csak ültem és néztem ki a fejemböl bambán csendes magányomban.

Fiatal doktorlányka jött, behívott megvizsgált és elküldött pisilni. Mondtam neki hogy az nem nagyon fog összejönni, mert az elmúlt egy órában már kétszer adtam le vizeletet inni viszont reggel 7 óta semmit sem ittam. Szerinte viszont nem egyértelmü hogy amit a monitoron lát az az én pisivel teli hólyagom vagy egy ciszta. Aztán közös erövel gyorsan arra jutottunk, hogy mégiscsak ciszta lesz az, mivel a hólyagom a fentebb említett okokból éppen üresen pang. Ezen ö szörnyülködött egy kicsit, én pedig arra a bizonyos pontra gondoltam amit az én kedves nögyógyászom emlegetett.

Rögtön hívta a föorvost, hogy ugyan jöjjön már, és nézze meg ö is, mi a fene nött ide ilyen hirtelen. A föorvos úr kb fél évvel lehetett idösebb a dokilánykánál. Gyorsan megszakértette, és röviden tömören felvázolta a lehetöségeket: müteni kell.

Ne aggódjak, mert ezt könnyen gyorsan elintézik egy laparoszópikus (ezt a szót tuti rosszul írom minden alkalommal) mütéttel. Csak néhány apró lyukat ejtenek a hasfalon, plusz a köldököm kell nekik bejáratnak, aztán sitty-sutty el is intézik ezt a cisztát. Mondtam neki, hogy ne nagyon fáradjon a lyukasztgatással mert alig néhány hete már csináltak néhány lyukat a hasamra, esetleg használhatnák azokat is. Nagyon örült neki. Én kevésbé.

Abban maradtunk, hogy még alszok rá egyet. Másnap sikerült elérni a mindenható titkárnénit aki megnyugatott, hgoy már rajta vagyok a mütéti várólistán és majd szólnak telefonon ha aktuális lesz.

Gondolom majd megint úgy mint legutóbb - Halló, Frau X.Y? Be tudna ugrani holnap reggel a mütétre?

Jó jó tudom, jobb ez így mintha adtak volna egy idöpontot mondjuk május 20-ra. 2024-ben. Na de akkor is. Én elég rosszul viselem az ilyen váratlan fejleményeket. A kemo idöpontok is hónapokra elöre be voltak írva a naptárba és elég erösen ragaszkodtam is hozzá hogy terv szerint adják a kezeléseket.

Azt is mondták hogy egész nyugodtan szedjek négy óránként fájdalomcsillapítót. Mondtam, hogy jó, majd nyugodtan szedem. De éreztem hogy kezd felmenni a vérnyomásom. Ami nálam nem olyan nagy baj, mert általában örülök ha a 100/50-t sikerül elérni. Szerencsére ezzel párhuzamosan a fájdalom alábbhagyott. Így a kora délutáni szürkeségben hazaballagtam, és elfogyasztottam az ebédem. Remélem nem az utolsót.

Mindenesetre egyelöre úgy tünik az a pont mégsem pont még, csak vesszö.

Néha úgy hiányzik a marijuana,
mint a hercegnõnek Don Juan,
(Tankcsapda)

Jó ideje nem jelentkeztem. Kicsit szabadságoltam is magam, kicsit meg is zuhantam.

Amikor egy sorstárs rossz kontroll eredményt kap az mindig nagyon megvisel.

A jóidö, a meleg se nagyon akar jönni.

Fázom.

Szinte mindig fázom.

Belülröl. Ezen nem segít ha felveszek még egy pullovert.

A futás.

Na az segít. Kifutni a világból - jó is lenne. De sajnos most az sem megy. Nem tudom az okot. Hetek óta nem tudok 3 km-nél többet teljesíteni. Pedig a lelkem annyira menne. Annyira szeretne nekilódulni és csak menni, menni...

vihet a végtelen, csak zene legyen...(Hooligans)

Sajnos nem bírok. Már annak is örülök, hogy múlt héten háromszor sikerült végigkocogni 3 km-t anélkül hogy belegyalogoltam volna. Az elsö nagyon kemény volt. Az utolsó métereken le sem vettem a szemem a telefon kijelzöjéröl hogy amint eléri az applikáció a 3 km-t azonnal leállhassak. Mintha bizony bárki is kényszerített volna rá.

A második alkalommal már kicsit jobb volt. Teljes egész kettö másodperccel az idö is jöbb lett.

A harmadik alkalommal már többször éreztem, hogy vinni kezd a lendület. Hogy kiszaladnak alólam a lábaim. Hogy elkap valami erö és vinne tovább, valahová messzire. Ezek sosem tartottak tovább néhány másodpercnél, de így is nagyon jól esett. Ennek ellenére az idö eredmény nem javult. PEdig most nagyon nem az számít, hogy mennyire vagyok gyors. Most csak az számit, hogy menjek amikor csak tudok. Lehetöleg lassú tempoban. Szépen lépésröl lépésre felépíteni a következö kihívást. Nem túlterhelni magam.

Annál is inkább mert ugye a szteroid mennyisége már olyan szintre csökkent, hogy ez már nem véd egy újabb tüdögyulladástól.

A reumától sem.

Talán itt van a kutya elásva. Talán a reuma az ami itt baszakodik velem, és hátráltat.

Mindenesetre az ízületeimben kevésbé érzem. Szerencsére.

Inkább a hangulatom nyomott. Nagyon nagyon kell kapaszkodnom hogy ne merüljek méllyebbre. Nagy szó, hogy már felismerem ezeket a jeleket, és próbálok nem elmerülni a hullámokban. Ezek a hullámok ugyanis nem ringatnak, hanem elnyomnak. Az pedig nyilván nem jó. A felszínen kell maradni. Lélegezni.

Lélegezz!

Ez most a legfontosabb.

Több ismerösöm is szeret erdön-mezön futni. Néha némi irigységgel figyelem a gyönyörü fotóikat, ha megosztják velem merre jártak. Aztán mindig arra jutok, hogy szép szép, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy en amolyan szokások rabja tipus vagyok. Szeretem tudni éppen hol járok térben és idöben egyaránt. Ezt úgy értem, hogy például mindig tudom, hogy a tervezett távon épp hol tartok - ha megkerülöm azt a dombot, elérek a park végére akkor meg lesz az x km, és akkor már még egy kör van hátra hogy meg legyen az y távolság... stb stb.

Ez sokak számára monoton, unalmas. Nekem viszont biztonságot jelent. Kinek a pap kinek a papné ugye.

A barátnöm mesélte, hogy a párja egy alkalommal zokni nélkül jött haza a futásból. Csodálkozva nézett rá, hogy ez mégis hogy történhetett. A srác pironkodva bevallotta, hogy bizony rájött a szapora és a bokorban muszáj volt "beáldozni" valamit.

A rendszeres futók biztosan megtapasztalták már, hogy a mozgás sokszor rendesen be tudja indítani a bélmüködést. Nekem egyik fóbiám, és legnagyobb félelmem hogy egyszer nem érek haza idöben. Már többször elöfordult, hogy azért nem tudtam teljesiteni a tervezett távot, mert muszáj volt idö elött hazamennem utána pedig már nem indultam el ujra.

Egyszer pedig bekéredzkedtem a villamos végállomás szolgálati mosdojába. Piszkosul nem érdekelt, hogy ott majd milyen állapotok fogadnak, csak azt éreztem, hogy ha 5 percen belül nem találok egy mosdót, akkor bizony lefosott bokával fogok hazamenni. A pihenö idejét töltö villamosvezetö megkegyelmezett nekem látva a kétségbeesésemet és kinyitotta az ajtót.

Az egyik korábbi munkahelyemen a fönököm többszörös maratonista volt. Ö gyakorlatilag csak úgy hobbiból is nap mint nap futott egy maratoni távot. Nagy szenvedélye volt a maraton és több maratonistával is készitett interjut. Amatörökkel és profikkal egyaránt. Könyvet szeretett volna kiadni belöle. Nagyon sajnálom hogy nem valósult meg a terv, én nagy örömmel olvastam volna. Abban a kiváltságban lehetett részem, hogy nekem elküldte elolvasásra ezeket a történeteket. Az egyikben írta, hogy egy maratoni versenyen az egyik résztvevöt különösen megviselte a futás,és ez erösen kihatott az emésztörendszerére is. Két választása volt: feladja a versenyt, kiáll és elintézi, vagy kockáztat. (Manapság már mindenhol vannak toitoi wc-k, nem tudom hol és mikor történt ez az eset, hogy nem volt ilyen lehetöség) Lényeg a lényeg, a hölgy kockáztatott, de nem jött be. Egy ponton bizony utat tört magának a cifra fosás, ahogy jó magyarul szokás nevezni, és a büzös lé megállíthatatlanul folyt végig a lába szárán. A hölgy tovább futott. A tömeg pedig felismerve a küzdelmét ütemes tapssal "kísérte" be a célegyenesben.

Én a magam részéröl a következöket szürtem le a történetekböl: a futáshoz elengedhetetlen egy kényelmes futócipö. Meg egy közelben lévö mosdó.

A mosdó! Az a legfontosabb!

Lassan járj, tovább érsz - tartja a mondás. Egyre inkább érteni vélem ezt a mondást.

Egy tapasztalt maratonista barátnöm mondta, hogy az életkor elörehaladtával az ember inkább a távot tudja növelni, a tempo ezzel szemben csökkenö tendenciát mutat.

Ma, 5 héttel a méh eltávolító mütét után 6 km-t sikerült teljesitenem 45 perc alatt. Az 5 km-es részidöt külön kifotóztam, 36:40 perc lett amivel maximálisan meg vagyok elégedve. Ebben már több volt a kocogás mint a séta. Ez a tempo egyelöre standardnak látszik. Emlékszem, hogy amikor szülés után csaknem egy évvel elöször elértem az 5 km teljesítését 38 perc alatt sikerült letudni. Annak pedig már 6 éve és ugye volt közben 2 év rákterápia, 5 tüdögyulladás és 2 mütét. Ezen a tempon nem is áll szándékomban különösebben javitani. És egyelöre a táv is elégedettséggel tölt el. Mondjuk ha sikerül feltornázni 7 km-re nem fogok duzzogni.  Fél évvel ezelött tettem egy olyan kijelentést, hogy boldogan megelékszem a heti 5 km-es kocogással (gyaloglással) is annyit kérek a Jóistentöl, hogy ezt még legalább 30 éven át teljesiteni tudjam.

Néhány hete én is megosztottam a Dr. Bajnok Éva élö facebook videojat a rendszeres mozgás fontosságáról krónikus betegségek esetén is. Ebben az elöadásban ábrákkal, animációkkal mutatták be hogyan képes a szervezet az öngyógyításra. Például az elzáródott szív-ereket kikerülve új utakat épit magának a test. Ugyanez a tüdönél. Egészen elképesztö volt. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy mindig mindenkinél minden helyzetben újra építi magát a szervezet. De sok esetben megfelelö terápiás mozgás és kezelés mellett ez lehetségeg.

Én közel 10 évig karateztam. Az rendes edzéseken kívül - magánszorgalomból - az állóképesség és erönlét megörzése érdekében kocogni kezdtem. 23 évesen! ÚGy hogy elötte a futás egyáltalán nem volt része az életemnek, és nem is értettem hogy mi szükség lenne rá. Az edzöm azt állította, hogy neki nagy bánata hogy a térde nincs abban az állapotban hogy fusson, pedig nagyons szeretne. Sokat küzködött. Aztán egyszer sok év után mikor újra találkoztunk, elmesélte, hogy új terápiát fedezett fel. Lassan, óvatosan elkezdte terhelni a térdét, elkezdett kocogni. És egyre jobb lett. Egy orvos azt magyarázta neki, hogy ha az ízület a mozgás, terhelés miatt rá van kényszerülve, hogy több ízületi folyadékot termeljen, akkor ezt meg is teszi. Kvázi beolajozza saját magát. Hangsúlyozom, hogy ez nem jelent minden ízületi problémára automatikusan megoldást, és rendkívül fontos az orvossal történö egyeztetés. Az én egykori edzömnek ez a módszer remekül bevált.

Ma már a mütéti utókezeléseknél is kiemelt szempont hogy a pácienst mielöbb mobilizálják, mozgassák, mozgásra képes állpotba hozzák, mozgásra késztessék.

Én a reumával kapcsolatban tapasztaltam meg, hogy a reumás láz kivételével a "mezei" reumával kifejezetten jót tesz a mozgás. Amúig mozgásban maradok, addig sokkal mozgékonyabb is vagyok. Amint pihenésre adom a fejem, annál jobban berozsdásodom, és annál nehezebb újra mozgásba lendülni.

Hozáteszem a kímélésnek, pihenésnek is meg van a helye és ideje, ezt sose felejtsük el. Ismerd meg önmagad - tartja a bölcs mondás. Vagy ahogy Shirley Maclaine fogalmazott

"Mindig az első lépés a legnehezebb. Az első lépés önmagunk megismerése. Elkezdeni soha nem késő."

Szánj rá idöt és ismerd meg hát önmagad, a teljesítöképességed, a határaid, a reakcióid és dönts felelösségteljesen. Kalandra fel :-)

Mottó:

Szomorúan ülök itthon.
Nem jön fel több ruha rám.
Kirepedt szoknya a széken,
Kihízott zokni, de szégyen.
Dagadt a hurkám,
nem jön rám a kihízott zokni,
(Ühm) Meg a szoknyám.

https://www.youtube.com/watch?v=ekAKpgVAUx0

Az alábbi történet már 2 hónapja, januárban esett meg:

Na ez már azért mégis mindennek a teteje - kihíztam a zoknim. Ki gondolta volna hogy ilyen csúfság velem is megeshet.

Szombaton csodás hóesés volt egész nap, engem viszont már megint elöntött a vérfürdö. Húztam magam után a kondenzcsíkot mint a repülök. Biztos ami biztos elszaladtam a lidl-be felntankoltam tamponból, hogy vészhelyzetben ne a benzinkúton kelljen ezeket aranyáron beszerezni. Közben a fél tamponos állvány rám borult. Sebaj nem látták sokan. Ugye szombat délután alig-alig akad valaki a boltban. Ja nem. Mindegy.

Vasárnapra aztán konszolidálódott annyira a helyzet, hogy kimentünk Minivel a közeli parkba kicsit csúszkálni. Ekkor ért ez a szörnyü meglepetés - a kedvenc garfield-os sízoknimnak nem akarózott fennmaradni a vádlimon. Már eleve alig sikerült ráeröszakolni, aztán meg folyton lecsúszott. Ez van kövér a vádlim. Nem én, csak a vádlim.
Mini szerint nem baj, mert ha nehezebb vagyok akkor gyorsabban és messzebbre csúszhatunk a szánk´oval. Igaza van, nézzük a dolgok jó oldalát. De aztán egész idö alatt csak egyedül akart szánkózni a büdös kölök. Igy én kimaradtam a mókából.

Estére jól beállt a vállam, Szabinak is. MEgbeszéltük, hogy kölcsönösen megmasszirozzuk egymást egy kicsit. Mivel ezúttal is olyan szép rend volt nálunk, hogy alig sikerült helyet szoritani az ágyon a masszirozáshoz, ezért egy óvatlan pillanatban jobbnak láttam egyszerüen ráülni Szabi hátára / fenekére. Erre ö hozzáfogott óbégatni, hogy segitség egy rontás ül rajtam, valaki tüntesse el. (Mindig gúnyolódik a budapest tv-s jósokon, szellemmütéteken, és rontás eltüntetökön).

Na én meg rátettem a hátára a masszáskrémes tégelyt úgy ahogy volt egészben, és közöltem vele, hogy ez majd itt igy idövel csak beszívódik, én meg lelépek, ha rontásnak mer titulálni.

Ma meg fogadó órán voltam. Az óvónö megkérdezte milyen státuszban van nálunk Safi. Mondtam neki, hogy ö a pótlék a meg nem született második gyerekért. Furán nézett rám, és közölte hogy üljönk le a gyerrekkel és beszélgessünk el vele arrol, hogy a macska nem testvér hanem háziállat.
Ugyanis az tört´net, hogy amikor azt a feladatot kapták hogy minden gyerek vegye elö az ivós palackját akinek fiú testvére van, akkor Mini is elövette a palackot.
Nagyon büszke vagyok rá :-)

Az óvónö viszont nem díjazta. Nincs ezeknek semmi humoruk vagy empátiájuk.

Tegnap végre eljutottam egy kicsit korizni. Pedig már már biztos voltam benne, hogy ebben a szezonban a pálya közelébe se fogok tudni menni. Az élmény csak félig volt örömteli, ugyanis már rövid idö elteltével erösen megéreztem a térdem ráadásul kezdtem kifogyni a szuszból is. A rövid idö kb 20 percet jelent. 20 perc! És én még ki voltam akadva, hogy a jégpálya csak 2 órás idöablakokban áll a publikum rendelkezésére. A nap többi része be van osztva a különbözö edzésekre.

Jó, oké azért az hozzátartozik hogy a fél órát azzal töltöttem, hogy erösen meggörnyedve tologattam a gyerekem aki a fókán ült. Mikor volt pár percem egyedül korizni akkor azért meg kellemesen csalódtam az elözményekhez képest.

A röpke egy órás programban jócskán elfßaradtam és boldogan elfogadtam az ebéd meghívást. Habár böjti idöszak van és én ugyan nem vagyok vallásgyakorló de vegan hónapot terveztem, ennek ellenére villámgyorsan lapátoltam befele a rántott husit. Jól esett. Éhes voltam.Hazaérve a kimerültségtöl a kanapéra rogytam és még két takarót húztam magamra annyira rázott a hideg. Eltelt így legalább 1 - 1,5 óra mire valamelyest összeszedtem magam.

Ehhez képest meglepöen jól ment a mára tervezett 5 km, amiröl természetesen nem mondtam le. Minden adott volt a sikerhez. Gyönyörü szép idö, kellemes meleg - így a téli kabátot is lecseréltem tavaszira. 40 percen belül sikerült teljesiteni az 5 km és utána még volt 1 km levezetö séta. Na és persze az elmaradhatatlan nyújtás.

Kell is ez a mozgás, mert most hogy a szteroid nem gátolja a fehérjék beépülését ideje dolgozni azon, hogy csökkenjen a betárazott zsír mennyisége. Ez pedig nálam csakis mozgással müködik. Enni ugyanis nagyon is szeretek. A föétkezések összetételére már jó ideje odafigyelek, de az édességröl még nem sikerült lemondani. Föleg cukormentes vagy csökkentett cukortartalmú nasikat fogyasztok, de attól az még nasi. Aminek a fogyókúrákban általában helyük nincs. Én viszont gyenge vagyok mint a harmat.

Fitt vagyok mint egy tornacipö - mondja a német ironikusan. A mai sport teljesítményemmel elégedett vagyok, különösen ha hozzáteszem hogy kerek 4 hete volt a méheltávolítós mütétem. De azért fitt és üde nem vagyok. A lakás szana széjjel, és intéznivaló is akad itt böven. Muszáj összekaparnom magam annyira hogy valami hasznosat is fel tudjak mutatni. Megyek is a dolgomra. További szép vasárnapot nekem és mindenkinek.

Megvan még az a fogkrém reklám-paródia ami a címre hajaz?

Szépek a fogai Laci. Most már visszateheti öket.

2 év halasztás után végre rászántam magam és végigcsináltam a fogorvos által javasolt paradontozis megelözö mélytisztitást. Ahogy elmagyarázta, vagy inkább ahogy én értettem, ez úgy néz ki, hogy a fog mentén mélyen lenyúlnak valami eszközzel az Ínybe és kitisztogatják amit ki kell.

Ehhez elöször leszedik a fogkövet és csinálnak egy tisztességes fogtisztítást. Utána néhány hét szünet következik, hogy az íny magához térjen a sokkból. Akkor csinálnak egy röntgen felvételt és megnézik mennyire nagy a baj. A dokinö szerint az én esetem átlagosnak mondható. Nem túl rossz, de nem is ideális. Legföbb ideje tenni valamit annak érdekében, hogy ne romoljon tovább.

Aztán kaptam 3 idöpontot. Egyik nap az egyik oldalon, másik nap a másik oldalon végezték el a beavatkozást. Harmadik nap lecsekkolták az eredményt. Nem volt egy élmény az egész procedura. Így utólag azt mondanám kibírható, csak az a fránya érzéstelenítö injekció ne lett volna. Kedvem lett volna szétszedni a széket amiben épp üldögéltem. Elég meggyötörten szálltam ki belöle fél óra elteltével. Örülök neki, hogy a kemo és más megpróbáltatások mellé ezt nem vállatam be korábban. Mint utóbb megtudtam nem is szabad, mert túl nagy a fertözésveszély.

A lényeg hogy most végre túl vagyok rajta, ezt is kikipálhatom a listáról. Fö hogy a jövöben kicsit alaposabban tisztogassam a fogaimat, kiegészítve a fogselyem és a szájvíz rendszeres használatával.

Mikor ezen végre túl voltam akkor szemészt kerestem. Az elmúlt évben drasztikusan romlott a látásom. Kénytelen voltam olvasó szemüveget csináltatni. De azt is észre vettem, hogy már a távollátó szemüveg sem elég, abból is erösebb kellene. A visszatérö menstruációm miatt kezdtem olvasgatni a Tamoxifen hormonbogyó mellékhatásait. Ott olvastam , hogy a terápia alatt nem ritka a látásromlás.

Aztán a szteroidok mellékhatásainál is feltünt a glaukóma és a szürke hályog megnövekedett kockázata.

Akkor irány a szemész. Elöbb persze beutaló a háziorvostól.

A szemésznél a sok kitöltendö papír mellé rögtön kaptam néhány javaslatot is hogy szerintük milyen plusz vizsgálatokat kellene elvégezni, külön költségen, mert ezeket nem fizeti a biztosító. Ezek között szerepelt például az átfogó szemviszgálat is ami alapján megmondják milyen szemüvegre van szükségem, ha szükségem van rá. 25 Eurot szerettek volna legombolni rólam ezért a vizsgálatért, amit egyébként bármely optikában ingyen és bérmentve megcsinálnak. Szóval köszöntem nem kértem. A többit sem. Nem örültek nekem. De ugyan mégis miért kellett volna elözetes egyeztetés és alap vizsgálat nélkül rögtön extra plusz szolgáltatásokat kérnem és kifizetnem? Engem ne nézzenek madárnak - gondoltam.

A vizsgálat megtörtént. Elsö körben megtudtam amit eddig is tudtam, hogy kell olvasó szemüveg és távollátó szemüveg is. Az egyik azért mert rövid látó vagyok, a másik azért mert öreg vagyok.

Nem vicc a doki mondta, hogy öregségi rossz látásom van és messzire ezért nem látok jól. Ezt csak azért nem értem, mert 20 éves korom óta van szemüvegem messzire, közelre pedig csak mostanában kezdtem nem látni.

No mindegy, ne szóljak bele abba amihez nem értek. Másik szoba, másik orvos, másik vizsgálat. Az eredmény: a szemem egészséges, a szemlencsék rendben vannak,  a szemfenéknyomás normális, a látásromlás a korral jár. Szóval rövid idön belül ketten is az arcomba vágták, hogy bizony megöregedtem.

Sejtettem én, na de most hogy ki is mondták!

45 leszek az idén Hamarosan már a B oldal forog, ahogy mondani szokás.

Bánja az Isten. Forogjon is. Csak forogjon még jó sokáig.

Nagy sóhajjal kásalódtam fel a nögyógyásznál a vizsgáló székbe tegnap. A dokinö kedves, megétöen nézett rám, szinte megölelt a tekintetével. MEg is kérdezte mi baj van.

Semmi különös, csak már kissé fárasztó, hogy újra és újra jön valami amivel foglalkozni kell.

Akkor most pontot teszünk a végére - válaszolta, és láttam a szemén hogy mosolyog. A száját a maszk eltakarta.

Mindent rendben talált. Legalábbis amit még meg lehet találni bennem. Mert ugye a monitoron már csak a nagy semmi látszik ott ahol a méhemnek kellene lennie. Mondta is a dokinö:

Látja, minden rendben van, nincs itt semmi.

Aztán megnézte a petefészkeket is. Jobb és bal oldalon egyaránt szépen csücsülnek a helyükön.

A mellem, és a hónalji nyirokcsomókat is áttapogatta. A szokásos bal oldali cisztán kívül mást nem talált. Szerencsére.

Marad a kontroll 3 havonta. Azt hittem elég lesz fél évente, vagy évente egyszer jönni. No de sebaj, jobb félni mint megijedni.

Nem érzem magam kevesebbnek a mütét óta. A mérleg sem mutat kevesebbet. Nem lettem kevésbé nö, és nem lettem kevésbé anya. Nem lettem rosszabb ember és rosszabb nö sem. Én még mindig én vagyok. Se több se kevesebb.

Azt mondja a pszichológia, hogy nem egészséges csak azért gyereket vállalni, hogy pótoljon valamit, vagy valakit. Nem egészséges ilyen teherrel indítani egy új életet. Ez teljesen logikus is. Egy gyerek mindent ad és semmit sem pótol.

De mi van az állatokkal? Konkrétan a macskákkal? Lehet egy macska azért lelkibeteg mert karmikus feladattal érkezett a családba?

Nem minden cél nélkül akartam macskát.

Gyerekként nagyinak voltak cicái. Mikor nagyit elvitte a gyomorrák, akkor készült el a ház és nekünk lett saját cicánk. Cicáink. Mert a cica fogyóeszköz volt. Elveszett, elütötték. De mindig került újabb cica. Az utolsó cicánk viszont velünk maradt 17 évig. Végignéztem ahogy megöregedett, szépen csendben lassult és fogyatkozott. Mint a fogyó hold. Azt hiszem kicsit már vártam is, hogy jöjjön a búcsú. Azt gondoltam jobb lenne a végsöbúcsú mint végignézni ahogy napról napra gyengébb. És különben is. Le akartam zárni az életemnek ezt a szakaszát. Múlt idöbe tenni. Volt cicám. Volt kutyám. Elmúlt. Vége.

Aztán külföldre költöztem és nagyon magányos lettem. Néha felmerült hogy mi lenne ha lenne cicám. De ez inkább csak egy sóhaj volt. Sosem konkrét cél, terv, elképzelés.

38 éves voltam amikor megszületett a lányom. Az élet úgy hozta, hogy nem lett több gyerekem.

Igény lett volna rá - ahogy a viccben mondják.

Aztán jött a mellrák.

Én annyit gondolkodtam, olvastam már korábban a különbözö betegségek lelki okairól. Az elfojtott érzelmekröl. Eztek a gondolatok és még sokminden más azt hozta magával, hogy állandóan figyeltem magam, kerestem az okokat, megoldási lehetöségeket.

Ekkor jött az isteni szikra -. megoldás = macska. Ö lesz a megoldás mindenre. Mégpedig egy igazi falusi magyar macska. Szürke cirmos dorombolós.

Ö lesz a megoldás a honvágyra. Ö fogja kompenzálni az otthon maradt barátok hiányát. Ö lesz az aki a dorombolásával megnyugtat és ellazit. Ö fogja helyettesiteni a meg nem született második gyerekem. Ö lesz a testvér. Hisz megmondták az okosok - a legtöbb amit egy szülö adhat a gyerekének az a testvér.

Így, ezzel a sok feladattal érkezett Safranek hozzánk. Nem teljesen szürke, de falusi magyar macsek.

Ö lett pótlék minden hiányra. Az ö teste, lelke, jelnléte hivatott befoltozni a tátongó lyukakat, begyógyítani a sebeket, és kiegészíteni a hiányzó részeket, a csonka, egy gyerekes családunkat.

Vajon öt fogja valaha nyomasztani ez az elvárás?

Most hogy kivették a méhem, és ezzel az elvi lehetösége is végérvényesen megszünt egy második gyereknek, most azon kapom magam hogy sokkal inkább kötödöm ehhez a kis szörmókhoz. Dédelgetem. Talán még ringatom is néha. Aggódom érte. Nyomorultul érzem magam mikor hazaérve azt látom hogy az ajtó elött riadtan toporogva vár rám. Szegénykém. Milyen borzasztó lehet a bezárt ajtóval szembesülni mikor éhesen, átfázva hazajön. Fáj érte a szívem mintha egy gyerek rekedt volna kívül. És nekem fáj, mikor valamelyik szomszéd zarvargatja. Vagy amikor egy kutya miatt ijedten kapaszkodik fel az elsö fára.

Beszélek hozzá. Elmondom neki mire figyeljen. Hogy mindig hazavárjuk. Hogy ebben a családban mindig szeretni fogjuk bármi történjen is. Etetem, simogatom. Ö meg hálásan dorombol. Szerintem nem tudja, hogy én bármennyit is simogatom, attól ö sokkal többet ad nekem a puszta jelenlétével.

Azt írják viccesen, hogy mielött kamaszkorba lépnek a gyerekeid feltétlenül vegyél egy kutýát, Azért, hogy legalább egyvalaki örüljön neked mikor hazaérsz.

A gyerekem pár év múlva a kiskamaszkorba lép.

Hogy Safranak mennyire vált az elmúlt 1,5 év alatt családtaggá azt szerintem jól mutatja a következö sztori:

Az óvónö a fogadóórán megkérdezte tölem milyen státusztban van nálunk a macska. Elmeséltem neki, hogy ö a hivatott pótólni néhány dolgot az életünkben. Kiderült ugyanis, hogy amikor az oviban azt a feladatot kapták, hogy mindenki vegye elö az ivó palackját akinek van testvére, akkor ö is fogta a palackját. Az óvónö szerint el kellene neki magyarázni, hogy a macska nem testvér, hanem házi állat.

Szerintem meg én büszke vagyok a gyerekemre.

Még mindg Óz a csodák csodája témájánál maradva.

Ha megvan a cél, akkor meg lehet találni az odavezetö utat. Csak szépen követni kell a sárga téglákat.

Ha le is térünk róla, fontos hogy visszataláljunk. Nekem is meg vannak a céljaim. Néha megállok, vagy megállásra kényszerít az élet. De a célt nem tévesztem szem elöl. Akkor is ha a célegyenest még nem látom magam elött, tudom hogy hová tartok.

18 évvel ezelött, 2004-ben indultam elöször fél maratoni távon. Nagyon izgultam. Nagyon nagyon. Azt gondoltam, hogy ha a 14 km-t rendszeresen tudom teljesiteni, onnan már csak 7 km a félmaraton, ami igazán nem sok. 16 km.ig nem is volt semmi gondom. Jó hangulatban kocogtam és élveztem a Dunaparti szeptemberi napsütést. 16 km-nél viszont hirtelen kifogyott a szufla. Elkapott a félsz, hogy ez mégsem fog összejönni. Amikor megláttam a Nyugati-téri felüljárót akkor már végképp el voltam keseredve. Minden tartalékot mozgósítva végül mégiscsak visszaértem a Népligetbe. Kipirult, mosolygó résztvevök jöttek szembe velem, akik már élérték a célt, és épp a levezetö sétájukat teljesítették. Én meg nem láttam a fától az erdöt. A tekintettem egyre csak a célkaput kerestem. Tudnom kellett hol van a cél, hová kell eljutnom. Nagyon is élénken emlékszem még így 18 év távlatából is a pillanatra es az érzésre mikor végre megpillantottam a célkaput. Egészen rendivüli volt. Ugyan hosszú ideje készültem már erre a versenyre, de az egész aznapi küzdelem akkor állt össze egy egységgé mikor megpillantottam a célkaput.

Most még nem látom a célegyenest. Csak tudom, (néha csupán sejtem) hogy ott van valahol a távolban. Csak ki kell tartani. Még egy kicsit összeszedni magam, még egy kicsit kitartani, még egy kicsit többet beletenni... és sikerülni fog. Ha már eddig eljutottam, akkor az azt jelenti, hogy most vagyok a Nyugati téri felüljáró elött. Ha ezen átmegyek, akkor utána már nem lesz messze a célegyenes.

Hátradölni természetesen akkor sem fogok. De egy kicsit megpihenni igen.

Mai napig meg van nekem az Óz a nagy varázsló bakelit lemezen. Gyerekként rongyosra hallgattuk. Szerettem. A filmet is többször láttam. Csak nemrégiben olvastam róla, hogy a föszerepet játszó szegény Judy Garland mennyit szenvedett. Azóta nehezen veszem rá magam hogy újra nézzem. Pedig a film értékéböl és az ö nagyszerü alakításából ez nem vesz el.

A történet karakterei egytöl egyig - nyilván a gonosz nyugati boszorkány és a nyugerek kivételével - rendkívül szerethetö figurák. A maguk emberi gyengeségeivel pont hogy azonosulhatunk velük.

Nekem mégis Toto kutya volt a kedvencem. Akinek szerintem méltatlanul kevés szerep jut. :-) Na jó tudom hogy nem róla szól ez az egész.

DE azt végképp nem gondoltam volna, hogy egyszer még a bádogemberrel fogok a leginkább azonosulni. Azzal a bádogemberrel, aki az erdöben álldogállt berozsdásodva és nem bírt megmozdulni.

Így hat rám a reuma is. Azzal a különbséggel hogy nekem nem kell megvárnom míg erre jön Dorothy, egyelöre az is elég ha mozgásban maradok. A kímélö pihenés nem megoldás. Attól csak berozsdásodok, bemerevedek és csak rosszabb lesz. Ha viszont minden nap adok egy kis "kenést" az ízületeimnek, akkor az sokat segít abban, hogy holnap is fel bírjak kelni és el tudjak indulni.

Közben arról álmodok, hogy valahol a szivárványonn túl, de még ezen a világon létezik egy hely, egy dimenzió, ahol nincs fájdalom. Ahol nincs szenvedés. Sem nekem, sem másnak.

Szóval ma sikeresen elindultam a start mezöröl. Legalábbis nagyon remélem hogy már úton vagyok. Ma sikerült teljesiteni a tervet - 5 km, 45 perc.

Ez pedig már létszükséglet volt. Tegnap ugyanis elég rendesen padlót fogtam.

Ez a blog leginkább azt a célt szolgálja, hogy idönként saját magamat is kihúzzam a gödörböl.

A méheltávolítás,
a mütét,
az elmaradt mozgás,
a visszatérö reuma,
a fáradékonyság,
a visszatérés a munkába,
a munkában vétett hibák,
az itthon tornyosuló feladatok,
mellé az alap covid és a háborús helyzet egyszerüen már túl sok. Az volt az utolsó csepp mikor a gyerekkel is nézeteltérésünk adódott. Akkor összeomlottam. Borzasztó nyomorultul éreztem magam. Csak azt vártam hogy ma elinduljon a nap és én is elindulhassak.

A mozgás segit elmozdulni a holtpontról.

Segít hogy elhallgassanak a hangok a fejemben.

Segít hogy valahogy kikecmeregjek a negativ spirálból. Kapaszkodni kell foggal körömmel, mert piszok gyorsan le tud húzni az örvény.

Már felismerem a jeleket, és már nem engedem hogy teljesen összecsapjanak a fejem felett a hullámok. De ez nem egyszerü. Tudom hogy az én problémáim messze eltörpülnek az igazán súlyos gondoktól és hálát is adok minden nap azért, hgoy nekem "csak" ennyi gondom van. De ettöl még meg vannak a magam kis hétköznapi küzdelmeim.

2020-ban az volt a cél, hogy nyár vége elött sikerüljön 5 km-t kocogni egy huzamban. Július elején már kipipálhattam. Télen nálam szünet van alapvetöen edzés ügyileg, ráadásul 2020 novemberében elindult a tüdögyulladás sorozat. 2021-be már annak is örültem hogy újra és újra sikerült felküzdenem magam erre az 5 km-es szintre. Továbblépésre nem is gondoltam.

2022-es évnek alapvetöen egy célja van - megúszni tüdögyulladás nélkül, és nagyon szeretném ledolgozni a felszaporodott zsírpárnákat. Nem annyira vészes kb 3 kilótól kellene megszabadulni. Szégyellem is magam, hogy ilyen gyenge vagyok. De most hogy ezt igy megfogalmaztam magamnak itt a blogon, talán segít abban hogy elérjem a célom. Hajrá én.

Azoknak akik nálam sokkal komolyabban ´üzik ezt a futós dolgot itt egy remek összefoglaló arról hogyan döntsük el belefér-e még az aktuális edzés, vagy ideje pihenést, regenerálódást beiktatni.

https://www.futobolt.hu/edzeskihagyas?utm_source=h%C3%ADrlevel&utm_medium=email&utm_campaign=bsinfo_edzeskihagyas_0228

A cikknek ez a zárómondata, és az eszenciája:

"Egy-egy extra pihenőnaptól nem leszünk rosszabb futók, nem esik vissza a teljesítményünk, nem leszünk tőle gyengébbek, hanem épp ellenkezőleg: ha a testünk jelez, hogy vegyünk vissza, akkor adjuk meg neki, amit kér, hogy aztán pihenten még jobb teljesítményt tudjon nyújtani!"

Ami viszont tutira nem müködik: ma kihagyom a 10 perces edzést, de holnap majd kétszer annyit csinálok.

Ilyenkor rendszerint az van, hogy másnap is kimarad az edzés, és az ember még mindig azzal álltatja magát, sebaj, majd holnap háromszor annyit edzek. Aztán gyorsan összejön 2-3 óra kihagyás, és az ember azt látja, hogy nem képes utolérni saját magát.

Ezt a hibát sajnos még én is mai napig is elkövetem. De már megtanultam elengedni. Ha kimarad egy - két nap, akkor azt egyszerüen elengedem. Könyvelöként úgy is mondhatom: leírom veszteségként. Nem streszelem magam azzal, hogy számon tartsam mennyi edzést hagytam ki.

Én nem az olimpiára készülök, én csakis magamért teszem amit teszek.

Csak magamnak tartozok elszámolással. Nekem kell tudni tükörbe nézni.

Én tükörbe tudok nézni a kihagyott edzések ellenére is. Mégpedig azért mert nem keresek kifogásokat. Ha a lehetöség adott a futásra akkor élek vele. Ha nem, akkor megpróbálom valamivel kompenzálni. Egy kis torna, egy kis erösítés egy kis nyújtás.

Az imént már írtam róla, hogy bizony gyakran elöfordul, hogy az élet visszalök a start mezöre. Vagy olyan mezöre lépünk ahonnan csak 6-os dobással mehetünk tovább. Van hogy könnyedén, elsöre sikerül tovább lépni. Van hogy hosszabb kényszerpihenö következik.

Azt hiszem nekem ma sikerült 6-ost dobni.

Az elözményekröl majd külön posztban írok.

Itt, ebben a bejegyzésben a sikert szeretném hangsúlyozni. Kimaradt néhány hét. Elöször a körülmények alakultak úgy hogy nem igazán tudtam elmenni sétálni, kocogni, utána jött  a mütét. Mára már nagyon megéreztem a mozgás hiányát, így már viszonylag korán reggel elindultam itthonról. A nap már szépen süt, de a hömérséklet még igencsak nulla fok körül mozog. Ezért különösen fontos volt, hogy én is mozogjak. Tempo, tempo. Óvatos duhaj vagyok, most is csak óvatosan mertem belecsapni a lecsóba - 5 km volt a cél, 45 percen belüli idövel.

Tadam - sikerült. Juhéé. Úgy érzem ez volt az én 6-os dobásom.

Sokszor nehéz elindulni. Sok helyen még lent vannak a redönyök mikor indulok. Vannak ismeröseim akik hétvégén akár délig is pizsiben maradnak és lustálkodnak. Általában a reggeli, délelötti órákban föleg kutyások vannak a parkban. A gyerekesek, a sétálók, a futók inkább délután, estefelé özönlik el a teret.

Én szeretem ezt a nyugalmat. A fényeket. A gondolataimat. Ilyenkor jönnek a legjobb gondolatok. Ezért is nehéz tartani a tempot, mert közben próbálok jegyzetelni a telefonomon. Hülye szokás tudom, de ha nem írom fel elfelejtem.

Amikor sikerül elkapni egy jó ütemet, akkor az nekem flow állapot. Olyankor sikerül kiszakadni a hétköznapok ördögi köréböl. Nem megy azonnal, el kell telnie egy kis idönek. Illetve nem is olyan kicsinek. Nálam ez az idö legalább 2 km, ami kb 20 perc az aktuális sebességgel. Ha sikerül ezt a 20 percet túlélni, illetve inkább úgy mondom túlteljesíteni akkor van esélyem elérni a flow-t. Nem sikerül mindig. De egyre gyakrabban.

Ami a flow-ban történik, az a flow-ban is marad.

Ezért jegyzetelek. Sajnos nem mindig. Elöfordul, hogy eszembe jut valami nagyszerü ötlet, és meg vagyok róla gyözödve, hogy ez olyannyira nagyszerü, hogy úgyse fogom elfelejteni. Aztán hazaérek, és halvány lila fogalmam sincs már mi volt az a nagyszerü gondolat. Mivel ez már számtalanszor megesett velem, ezért jegyzetelek. A hazaérkezéssel kilépek a flow-ból,es egy egészen más dimenzióban találom magam.

2 napja az rtl reggeli müsorában

Mozogni krónikus betegséggel Dr. Bajnok Éva, Góg Anikó előadása

-t lehetett látni, hallgatni. Ezen a linken vissza lehet nézni:

https://www.facebook.com/events/266538338923758/permalink/287751093469149/

En magam is azt vallom, írtam is itt már erröl, hogy a mozgás minden körülmények között rendkívül fontos. Ésszel, mértékkel, és természetesen betartva az orvosi ajánlásokat.

Nehéz, iszonyatosan nehéz tud lenni elindulni, elkezdeni. És sajnos piszok sokszor kell visszamenni a kiinduló pontra. De nagyon fontos. Nem véletlenül alakulnak országszerte, világszerte séta / nordic walking csoportok különbözö krónikus betegséggel küzdöknek, vagy éppen mellrákból gyógyultaknak.

Mozogj te is! Mert a mozgás életet ad. Lendületet, ritmust hoz a mindennapokba.

Mozogni kell akkor is ha nehéz. Ha nehéz fizikailag, ha nehéz lelkileg, ha nehéz idöben térben helyet találni neki.

Én most megint a start mezön állok. Egyelöre csak egy helyben toporgok. Apró léptekkel tudok csak elindulni. És ha majd el is indulok végre, még akkor is ott marad majd a kérdés mikor és hová tudom a rendszeres mozgást beilleszteni.

Nem jön össze minden nap. Söt, olyan is elöfordul hogy akár 1-2 hét is kimarad. De azt már lelkileg, mentálisan is nagyon megérzem. Ezért törekszem rá, hogy ha keveset is, de mozogjak.

2 nappal ezelött gyerek slágereket hallgattunk és arra táncoltunk. Felcsatoltam 1-1 fél kilós súly a bokáimra, és minden tánclépést megtoldottam egy-egy lábemeléssel. 15 perc - ennyi ideig sikerült kitartani. Nekem eröböl a gyerekemnek lelkesedésböl. Van hogy csak ennyire futja. De ha csak ennyire futja akkor ennyit kell megtenni. Sok kicsi sokra megy.

Nekem egyszer az egyik tréner teljesen elvette a kedvem minden mozgástól mikor azt mondta, hogy ha nem tudok naponta legalább 30 percet rászánni akkor semmit sem ér az egész. Hosszú idöre visszavetett ez a kijelentése. Ezidö alatt nem csupán a mozgást hanyagoltam el, de mentálisan, pszichésen is megzuhantam.

TE el ne hidd az ilyen kijelentéseket! Ne is halld meg!

Csak a saját belsö hangodra figyelj! Szeresd magad annyira, hogy esélyt adsz magadnak.

Biztosan láttál már legalább fényképen hatalmas felhökarcolókat, konténerszállító hajókat, óriási metropoliszokat.... azok sem egy nap alatt készültek el. Azok is egyetlen apró lépéssel kezdödtek.

Tedd meg te is ezt az apró lépést önmagadért. Lehetöség szerint minden nap.

Ha már a Rocky filmeket emlegettem itt a minap, íme az én saját külön bejáratú motviációs videom

https://fb.watch/btQeOpZtU7/