Alapvetöen ezen az oldalon a saját gondolataimat szoktam megosztani, de vannak interjúk amik mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Mert rendkívül fontos kijelentések hangzanak el bennük. Mert olyan dolgokra hívják fel a figyelmet amik még mindig tabusítva vannak. Legtöbbször ez nem tudatos.

Olvasd el mert érdemes:

https://wmn.hu/wmn-egszsg/59370-betegseg-tabutema-nem-tudnak-rola-hogy-az-erzelmi-sokk-miatt-utasitjak-el-a-valosagot?fbclid=IwAR2vFffXk-hHOqimAWagd49PoaJ2n_zlUwr2rUQDNcZKNWWGmk_PA1RwiS0

Jó esetben utólag késöbb rádöbbenünk, hogy mennyi hárítás volt a saját kommunikációnkban is. Ezt felismerve tehetünk azért, hogy mások már ne essenek ebbe a hibába. Illetve ez nem is hiba, hiszen mint mondtam a hárítás nem tudatos reakció, sokkal inkább önvédö mechanizmus, ösztönös válasz a veszélyre. 

Èn magam is csak most utólag jövök rá milyen gyakran hárítotam, kerültem el a témát, vagy próbáltam úgy csinálni mintha minden a legnagyobb rendben lenne. 

Ide másolok  néhány kulcsmondatot a cikkböl (az egész cikk érdemes az elolvasásra):

"Aki pedig nem beszél a betegségéről, azt nagyon nehéz támogatni – ami nagyban hátráltatja a megküzdést."

"....Magyarországon: mert nálunk a rákbetegség még mindig tabutéma, nem beszélünk róla, és csak onnan lehet tudni róla, hogy a gyászjelentésben megjelennek ilyen mondatok: „sikertelenül küzdött a gyilkos kórral”, vagy „elveszítette a harcot”, vagy „méltósággal viselt, hosszú betegség után…”.

Ezt mondjuk sohasem értettem miért nem lehet legalább utólag kimondani mi okozta a halálát az illetönek.

Ez talán a legfontosabb mondat ebben az interjuban:

" Igen, hiszen ennek van egy üzenete is: azt a hamis illúziót váltja ki az emberekből, hogy azt hiszik, „én kivétel vagyok”, „velem nem történhet meg, mert egészségesen élek”, stb."

Sok esetben a hárítás nem nyíltan és nem azonnal felismerhetöen történik. De például sokan vannak akik nem járnak szürövizsgálatokra, amit azzal magyaráznak hogy ök bizony egészségesen élnek, odafigyelnek az étkezésükre, járnak pszichológushoz.... velük ez egészen egyszerüen nem történhet meg. 

Ez sajnos - azt kell mondjam - önámítás. Sajnos a rákbetegség esetében az a ritkább amikor konkrétan meg lehet határozni a kialakulás okát. A legtöbb esetben nem tudni mitöl alakult ki. Az onkológián egymás mellett fekszenek a vegetáriánusok és a husevök, a kiegyensúlyozottak és a szorongók, a felsö vezetök és a segédmunkások.... 

Rendkívül fontos azoknak az embereknek a kiállása, nyilt kommunikációja akiket sokan ismernek, akiket meghallanak, akike odafigyelnek. Grecsó Krisztiánt ezzel összefüggésben gyakran emlegetem, mert az interjúiban ha szóba kerül a téma, nagyon öszintén beszél róla. Olyan kijelentések hangzanak el töle amikröl senki nem beszél. A gyarlóságainkról, a félelmeinkröl, a megküzdési stratégiáinkról. A súlyos betegségben érintettektöl szinte elvárják az alázatot, az együttmüködést, az életörömöt, a küzdöképességet, és a küzdeni akarást. Holott mi is csak emberek vagyunk. Gyarlók és gyengék, a magunk hétköznapi problémáival. És a legkevésbé akarunk hösök lenni, sem példaképek, sem zászlóvivök. Csak túelélni akarunk. Csak egyszerü hétköznapi életet élni, mint bárki más. Barátokkal találkozni kávézókban nem pedig orvosi várókban kezelésekre és vizsgálatokra várakozni órák hosszat. 

Ezért kell beszélni róla. Hogy az emberek felismerjék végre, hogy a saját érdekük hogy részt vegyenek a szürövizsgálatokon. Bármiröl legyen is szó - nem csak a rák esetében igaz, hogy az idöben felfedezett és megfelelöen kezelt betegség életet menthet. 

https://wmn.hu/wmn-egszsg/59370-betegseg-tabutema-nem-tudnak-rola-hogy-az-erzelmi-sokk-miatt-utasitjak-el-a-valosagot?fbclid=IwAR2vFffXk-hHOqimAWagd49PoaJ2n_zlUwr2rUQDNcZKNWWGmk_PA1RwiS0

Minden tavasszal lenyügöz a természet ereje. Ahogy a hagymás virágok elöbújnak a földböl még akkor is ha még mindent borít. Értem én, hogy erre vannak programozva, meg hogy elöcsalogatja öket az egyre erösödö napsugár, na de számomra akkor is lenyügözö ez az újjáéledés. 

Ahogy öket elnézem az nekem is eröt ad az újrakezdéshez, Hiszen bármilyen kemény volt a tél ezek a gyönge kis hagymás akkor is ellenálltak minden megpróbáltatásnak és tavasszal újra és újra kihajtanak.

Sok helyen keresztül gázolnak rajtuk, letapossák, eltiporják, letépik. Sok helyen vékony, kopár a táptalaj. Van ahol körbenövik a bokrok és alig kapnak az éltetö napsugarakból. Ök mégis töretlen lelkesedéssel nyítnak minden tavasszal új lapot az életükben, adnak új esélyt egy új kezdetnek. 

Remény. Számomra ezt üzenik az elsö tavaszi virágok. 

Kb két hete a pincében matattam, kerestem valamit. Nálam sajnos mindig van mit keresni. Nem azért mert rendetlen vagyok, de valahogy mégis egy végtelen keresésnek, kutatásnak tünik az élet. Valami után ami már megvolt, most meg pont szükségem lenne rá, és nem találom.

Szóval a pincében kutakodtam mikor erre a cserépre bukkantam. Nárcisz hagymák vannak benne. Hajtani kezdtek. Pedgi a száraz poncében egy csepp nem sok, annyi nedvességet sem kaptak. Napsugárzásról már nem is beszélve - egyetlen kósza napsugár sem téved be oda. Ök mégis honnan a fenéböl tudták, hogy nekik most már elérkezett az idö az újranyitáshoz? Honnan volt hozzá erejük, tápanyaguk? 

Csak álltam ott és csodálkoztam. Abból a szük kis cserépböl gyorsan ebbe a nagyobba telepítettem át öket, friss földbe, megöntözve... na azóta nem nönek.... :-( Minden nap becézgetem, szeretgetem, szólongatom öket, néha kicsit odébb tolom, hátha a hely nem tetszik nekik... de egyelöre semmi jele annak hogy még élnének. Annyira jót akartam nekik, aztán úgy tünik túlbuzgóságomban mégis inkább ártottam. Ez sajnos nem elöször esik meg velem és ilyenkor mindig nekikeseredek.. De aztán összeszedem magam, leporolom a nadrágom, megigazítom a koronám, és megyek tovább. Hittel, reménnyel, hogy egyszer még lehetek jobb. Erre ösztönöznek a tavaszi hagymás virágok is. 

Mára hirtelen csak ennyi:

Kék az ég és zöld a fü, 

oly egyszerü az élet.

Oly egyszerüen nagyszerü hogy élek 

Mindenkinek csodás vasárnapot kívánok :-)

Mozogni kell ez nem is vitás, minél inkább idösödik az ember annál inkább fontos a rendszeres mozgás. Már csak azért is nehogy a bádogemberként, berozsdásodva végezzük. A kérdés inkább az hogy a rohanó hétköznapokba mégis hová passzírozzunk be egy kicsit több mozgást. Ehhez lenne most egy tippem. Íme:

Elöször is kérjük meg a kedves futár srácokat hogy még véletlenül se tegyék le az ajtó elé a csomagot ha nem vagyunk otthon. Az meg kifejezetten szentségtörés lenne ha valamelyik szomszédhoz adnák be. Lehet ezt még tovább fokozni: beszéjük meg vele, hogy ha otthon vagyunk se hozza be a csomagot, csak egyszerüen dobja be az értesítö cédulát a postaládába, hogy hol s mikortól vehetö át, lehetöség szerint valamelyik lakóhelyünktöl igencsak távoli csomagponton.

Mondjuk a tapasztalat azt mondatja velem, hogy ilyesmire kérni sem kell öket, maguktól is rendre ez uóbbi megoldást választják.

Így történt, hogy tegnap délután egy sárga cetli várt rám a postaládában - Önnek egy új csomagja érkezett üzenettel. A csomagpont kerek 2 km távolságra található tölünk. Ezért aztán úgy okoskodtam, hogy gyalogosan közelítem meg az objektumot ezzel a heti egyszeri kocogós túrát is letudva. Hiszen az oda vissza összesen rögtön 4 km, ha egy kis kitéröt is teszek akkor máris megvan az 5 km ami már egész szép teljesitmény. 

Ha biciklivel indultam volna útnak azt sem úszom meg 30 percen belül, az 5 km tempos gyaloglás pedig alig igényel több idöt, egészen pontosan kb 40-45 percet. Naivan abban biztam hogy gyorsan végzek majd a postán és ezzel két legyet ütök majd egy csapásra - letudom az edzést es még a csomagot is elhozom. 

Sajnálatos módon a posta elött kígyózó sorok fogadtak, ezért inkább hétföre halasztottam a csomag átvételét. Hétfön nem valószínü, hogy újra edzés keretében tudom ezt megtenni, de azért az sem olyan rossz ha extra 5 km-t sikerül biciklizni , ugyanis a csomagpont még véletlenül sem esik nekem útba semmilyen szokásos uticéllal.

5 km 45 perc alatt - sok vagy kevés?

Relativ.

A parkban látok tölem sokkal idösebbeket sokkal gyorsabban és sokkal többet futni.

Az én életembe, az én háttértörténetemmel ennyi fér bele. Nem az aranyéremre hajtok

Vasárnap délelött 1 óra mozgás a nyújtással együtt.

Közben arra gondolok hogy van aki még ilyenkor fordul a másik oldalára. Vagy éppen pizsiben a kanapén ülve nyomkodja a távkapcsolót vagy a telefonját.

És ettöl állati büszke vagyok ám magamra.

Annyira hogy természetesen meg is jutalmazon magam mégpedig gazdagon.

Egy finom fürdö, illatos olajokkal, es az elmaradhatatlan habbal.

Utána egy gyorsan elkészithetö könnyü ebéd, majd a kávé és süti.

Ami jár az jár

Élvezd az életet - mert megérdemled.

További tartalmakért kövesd a facebookon az Easy-Hütömágnessel a rák ellen, avagy a mágnes ami összeköt oldalt.,  hogy mindig értesülj az ujdonságokrol.

https://www.facebook.com/profile.php?id=100077635447451

https://fb.watch/izsrXgaEcb/

Most ugyan igencsak fagyos a levegö odakinn, lévén hogy február van, és én nem a Bahamákon süttetem a hasam, az alábbi eset viszont még a legforróbb nyárban történt meg velem.

Mivel egy ideje túlzásokba esem a telefonhasználatot illetöen, így tölteni is gyakrabban vagyok kénytelen ezt a fránya készüléket. Ennek okán pedig szükségessé vált egy új töltökábel beszerzése. El is zarándokoltam a 100 forintos boltba. Azért oda, mert a töltökábel nálam rendszerint elég gyorsan tönkremegy és ezért nem szivesen adok ki érte sok pénzt, inkább az olcsóbb megoldásokat keresem. 

Határozott, lendületes léptekkel haladtam a sorok között, kerestem a telefontartozékok polcát, amit végül leghátul meg is találtam. Már nýutlam is az elsö kezembe akadó töltökábelért, és egyetlen határozott mozdulattal már dobtam is bele a kosarambe... illetve csak dobtam volna, mikoris elbizonytalanodtam.

Jó lesz ez nekem?

Az elsöként leemelt kábel hossza mindössze 50 cm volt.

Hirtelen bekúszott a tudatomba az az emlékkép mikoris a kórházi ágyon fekve sehogy nem értem el a fejem fölötti konnektorba bedugott telefontöltön lógó telefonomat, mert túl rövid volt a kábel. 

A lendület megtört. Csak álltam ott a kis csomaggal a kezemben és nem tudtam merre tovább. Fél év telt el a méh eltávolító mütét óta, és egy év a legutóbbi tüdögyulladás óta. Vajon túlvagyok mindenen? Vagy jön még valami? Elég lesz a rövid is ami egészen praktikus az írodában vagy vegyem inkább a hosszabbat biztos ami biztos alapon?

Fél évvel korábban alapból a hosszú kábelért nyúltam volna. Fel sem merült volna bennem, hogy elég lehet a rövid is. Csupá 6 hónap telt el és már el is felejtettem volna az elmúlt 3 évet? Ez tényleg megtörtént? 

Azt hittem ezektöl a rutinoktól, beidegzödésektöl már soha nem fogok megszabadulni. 

Mégis megtörtént. 

Hosszas hezitálás után végül a hosszabbat választottam. De magamnak azzal indokoltam, hogy a színe miatt. Rózsaszinü. Még véletlenül sem a hossza miatt és még véletlenül sem azért, hogy esetleges kórházi tartózkodásnál töltön lógva is kézbe tudjam venni a telom. 

A sors viszont úgy döntött, hogy villámgyorsan beigazolja a döntés helyességét. 

Alig két héttel késöbb újra kórházba kerültem, egy újabb tüdögyulladással. És piszok jól jött a hosszabb töltökábel.

Nem hittem volna hogy eljön ez a nap is, de be kell valljam rutinosból rutintalanná váltam. Mármint ami a kórház látogatást illeti. 

December elejéen volt esedékes a soron következö teljeskörü szürövizsgálat. Annak rendje s módja szeirnt be is jelentkeztem idöben és a megadott napon el is indultam a kórházba. De már a reggeli készülödésnél elbizonytalanodtam. Mivel ilyenkor a portot is átmossák, fontos volt, hogy olyan felsöt válasszak amiböl úgy tudok kibújni hogy közben nem teszem közszemlére a pöreségem. Van trikóm és kardigánom amit ilyen alkalmakkor viselni szoktam, de már nem füllött hozzá a fogam hogy ismét magamra húzzam. Ezeket a ruhadarabokat az elmult 3 évben kizárólag a kemok és egyéb orvosi vizsgálatok alkalmával viseltem. Most, 3 év elteltével viszont már nem akaródzott belebújni. 

A buszmegállóig még minden gond nélkül elbicikliztam, nem tévesztettem el sem a járatot sem a leszállás helyét. Nehéz is lett volna, hiszen csak ez az egy járat indul onnan, és alig 4 megállót kell utaznom a kórházig. 

A bejáratnál kézfertötlenítés, biztosítási kártya bemutatása után irány a hatodik emelet - az onkológia. 

Anja növért viszont már nem ismertem fel. A hang ismerös volt, az testalkat is, a kedvessége különösen... de csak hebegtem habogtam mikor a nevemen szólitva üdvözölt. Egész nap azon gondolkodtam ki lehetett ez a nö , hogy lehet az hogy ö tudja a nevem, nekem viszont foglamam sincs ki ö. Csak késö este érkezett meg az "Áhááá" élmény és ütöttem a homlokomra - Hát persze hogy Anja növér,volt az. 

A doktornö is nagyon kedves volt, meghallgatott és nem csak a tüdömet hanem a beszámolómat is arról hogy is vagyok mostanság. Aztán megkaptam a beutalót a vizsgálatokra és elindultam a földszintre. Az aulában aztán megtorpantam. Merre is kell menni az mell ultrahang vizsgálatra? Kénytelen voltam rákérdezni az info pultnál. Mikor ott végeztem gondosan felöltöztem hogy átmenjek a hasi ultrahnagra. Csak mentem volna, mert fogalmam sem volt merre induljak. Ismét az info pultnál kötöttem ki ahol visszairányítottak oda ahol a mell ultrahangot csinálták. A növérke nagy kerekkel szemekkel nézett rám, hogy ugyan mégis mit keresek itt én már megint. Aztán még jobban elkerekedtek a szemei mikor kiderült, hogy a hasi ultrahangot nem csinálta meg a doktornö. Annak kellett volna ugyanis aki a mellultrahangot is csinálta, En meg csak álltam ott és lázasan kutattam az emlékeztemben, hogy vajon tényleg így volt korábban is? EGy helyen egy idöben csinálták? Nem a harmadik emeletre kellett menni? 

Rövid szervezés után keritettek nekem egy ultrahnagos orvost, újra jó alaposan bekentek zselével és ezuttal a hasüregemet is gondosan átvizsgálták. Közben megtudtam hogy szokatlanul magasan helyezkednek el a veséim - bármit is jelentsen ez. Ráadásul ciszták is vannak rajta.Lényeg a lényeg szerencsére végre kiengedhettem a levegöt (izgultam az eredmény miatt) , mert nem találtam semmi rosszindulatút. 

Másnap a mellkas ct következett. Azt is keresnem kellett, már azt sem találtam elsöre. 

Végre a végére értem a vizsgálatoknak, rendbe szedtem magam és a kijárat felé vettem az irányt. Ott aztán megtorpantam. Az aulában a kijárat mellett található a kórház kis kápolnája ahová korábban szokásom volt minden alkalommal már érkezéskor betérni. Ezúttal ez is elmaradt. Pontosabban távozáskor került rá sor. 

Meg kellett hát állapítanom magamban, hogy a nap amikor már újra idegennek érzem magam a kórházban, és már nem mozgok rutinosan vagy ha úgy tetszik otthonosan a folyosókon végre elérkezett. 

A doktornö azzal engedett utamra hogy ezentul ráérek évente egyszer megjelenni. Reményeim szerint a következö kontrollvizsgálat idöpontjáig a kórház környékére sem kell mennem.

Nem is olyan rossz az ha az ember rutintalanná válik. ;-) 

Az megvan mikor az akcióflmekben végigjárják a kommandósok a helyszint és egymás utá kiabálják hogy tiszta, tiszta, tiszta... na pont ezt az élményt kívánom neked is.

Mármint nem azt hogy a TEK törje rád az ajtót, hanem hogy minden orvostól minden kontrollvizsgálaton azt az eredményt kapd: tiszta, nincs itt semmi látnivaló, végeztünk.

Ezen a linken megtalálod hozzá a videot is:
https://fb.watch/iAJeQtKWZA/

En december elején tudtam le az éppen aktuális vizsgálatsorozatot. Megnézték a tüdöm, a hasüregem, a melleim... mégpedig igen alaposan. Azt mondták egy évig ne is lássanak. Úgy legyen. Ámen.

Sajnos megint elbuktam. Mikor már azt hittem ezt a tüdögyulladás dolgot egy életre elintéztem akkor kiderült hogy tévedtem. Újra betámadott a rohadék. Így ismét a helyi klinika vendégszeretetét voltam kénytelen igénybe venni pár napra. 

Egy évvel ezelött azt mondták nekem az okosok, hogy erre az autoimmun tüdögyulladásra amit szerintük a kemo és / vagy a sugár mellékhatásaként produkál a szervezetem, szóval erre egy hosszútávú legalább fél éven át alkalmazott, csökkenö dózisú szteroid kúra a megoldás. Nos, én teljes egy éven át szedtem fegyelmezetten. Azt gondolom ezúttal a mellékhatásokat, köztük az állandó idegbajt is egészen jól sikerült kezelni, Megfogadtam, hogy becsülettel végigcsinálom, betartok mindent és csak azért sem örülök bele. 

A terápia még be sem fejezödött mikor az újabb tüdögyulladás elsö tünetei megjelentek. Közel egy hétig próbáltam mantrázni magamnak, hogy ez csak egy lájtos nyári vírus lehet, nincs itt semmi komoly baj, de aztán egyik péntek reggel be kellett látnom, hogy ez bizony az ami. Így aztán némi szervezés és gondolkodás után este besétáltam a sürgösségire. Hosszas gondolkodás és a föorvossal történt egyeztetés után végül bent is maradtam 4 napot. Kaptam rengeteg antibiotikumot és rengeteg szteroidot. Ennek köszönhetöen már másnap fel-le lépcsöztem naponta kétszer 4 emeletet. 

Már rutinosan pakolom a kórházi böröndöm, laptop-ot, hímeznivalót és olvasnivalót mindig viszek magammal, ennek ellenére mentálisan kikészit a semmit tevés. Sovány vígasz hogy ilyenkor igyekszem olyan dolgokat is elintézni amikre egyébként nem nagyon jut idöm, és / vagy kedvem sincs hozzá.

Ezúttal például a laptop-on rendezgettem a könyvtárakat, fotókat, dokumentumokat különbözö fájlokat. 

Kórházban lenni mentálisan mindig komoly igénybevételt jelent számomra. Még akkor is ha történetesen fizikailag jó formában éreztem magam. Minden nap bejött valaki a nagy hírrel, hogy jövö héten átvisznek a bogenhausen Klinikára mert ott van tüdöspecialista, pedig én már százszor elmondtam, hogy soha többet nem megyek Bogenhausenbe. 

Az hogy egy ilyen áthelyzés Demoklesz kardjaként folyamatosan ott lebeg a fejem felett, a rettegés, hogy ismét odakerülök ahová nem akarok, a bizonytalanság, hogy meddig kell bent maradni és milyen vizsgálatokat akarnak esetleg majd teljesen feleslegesen elvégezni rajtam... nos ezek mind olyan tényezök amik a mentális állapotomra nagyon rányomjáj a bélyegüket. Konkrétan kikészít. Föleg, hogy ezt a harcot minden alkalommal egyedül vagyok kénytelen megvívni. Es most nem arra gondolok, hogy áll-e konkrétan mellettem valaki a maga fizikai valójában, hanem arra, hogy még csak megbeszélni sem tudom senkivel. 

Egy árva telefonhívás nem sok annyi sem jön. Magamra maradok. A düh, a szteroidok és sokszor a kialvatlanság pedig azt eredményezik, hogy már 5 nap elteltével is idegileg kikészülve, állandó ideges feszültségben rezegve kerülök ki. Es ezt a rezgést nem tudom azonnal elengedni. Napok, de méginkább hetek telnek el mire újra valamelyest magamhoz térek.

Most minderre még rátesz egy lapáttal a csalódottság. Az hogy az 1 éves küzdelem hiábavaló volt. Ismét visszakerültem a start mezöre. Hogyan és mikor érek be végre a célba? Hol van egyáltalán a cél? És milyen kacskaringós út vezet oda? 

Ilyenkor az elmúlás gondolata is hatványozottan megjelenik az életemben. Elkezdek azon aggódni, hogy vajon mennyi idöm van még, és azt mire kellene fordítani. Elkezdek versenyt futni az idövel. Hirtelen mindent akarok egyszerre. A szteroidok alapböl okoznak egy belsö feszültséget, plusz ezekkel a gondolatokkal megspékelve egy üzött vad érzetét kelti ez az egész szituáció. 

Azt hiszem erröl a jelenségröl az én életemben írok egy külön posztot, mert már jó ideje kísért, és nem tudom elhessegetni. 

Pár nappal ezelött a 45. szülinapomat töltöttem. Egy ideje már más jelentöséget tulajdonítok a szülinapoknak. Másképp élem meg a saját ünnepeimet. Élményeket próbálok gyüjteni. Ez kétségtelenül fárasztóbb és idöigényesebb módja az ünneplésnek mint valami kézzel fogható ajándék, esetleg egy csokor virág.

Apropó virág. Kétségtelenül csodaszépek tudnak lenni, illatosak is a virágbolti virágok. (A szupermarketekben kapható kész csokrokat most inkább hagyjuk). Viszont a szívem szakad meg értük mikor alig pár nap elteltével kénytelen vagyok a bio konténerbe dobni öket mert elhervadnak, tönkremennek, uram bocsá ´bebüdösödnek.

Az élményeket viszont nem veheti el tölem egyelöre senki. Majd egyszer az Alzheimer. De remélem az csak sokára vagy egyáltalán nem jön. Addig is velem maradnak. Nem csak az emlékeimben, hanem a zsigereimben. Olykor az izmaimban is. 

Ezúttal egy görkori túrával leptem meg magam. Mivel ez egy városi ingyenes rendezvény nem is került semmibe. Csak idöbe. Este 21töl több ezren vettek rajta rész, köztük ezúttal rengeteg lány, nö, asszony, anya... és gyerekek. Ebben a programsorozatban ez volt a leghosszabb táv - összesen 23 km. Ezért is volt számomra oly meglepö a résztvevök ilyen magas száma, föleg hogy ilyen sok kicsi gyerek is indult. És milyen ügyesek voltak! Csak tátottam a számat ahogy mentek, hösiesen küzdötték át magukat az akadályokon, amikböl böven kijutott - számtalanszor kereszteztük a villamosok útját. Habár a villamossinek az út síkjába illeszkednek, azért itt - ott komolyan oda kellett figyelni az áthaladással / átlépéssel. A lejtöket is abszolút profi módon abszolválták. 

Èn végül 17 km-nél egy metro megálló közelében kiszalltam és hazametroztam. Addigra már mérhetetlenül elfáradtam és nagyon késö is volt. A mezöny valami oknál fogva némi késéssel indult, aztán több helyen is kénytelenek voltunk megállni - néha a forgalom miatt, máskor a mezöny többi részének bevárása miatt, vagy egész egyszerüen összeszükült a rendelkezésünkre álló út. Igy jócskán elmúlt már 23 óra mikor felszálltam a hazafelé tartó metróra. Fáradtan, izzadtan értem haza. Egész nap dolgoztam, fárasztó napom volt, de nem hagytam volna ki. Még másnap is meglehetösen takarék-üzemmódban müködtem. 

A legjobb egyébként ebben a programsorozatban, hogy innen senkit nem néznek ki sem kora, neme, vagy öltözéke miatt. Egyszerüen csak jó együtt gurulni. Összeköt minket a közös rezgés. Mind mások vagyunk és mind ugyanarra a fílingre kapaszkodunk fel, és egy közös gurulásban egyesülünk. Jó lett volna, ha van mellettem ismerös. Egy barát. Valaki a régi csapatból akikkel egykoron együtt koptattuk a kisvároska aszfaltútjait és csináltunk mindenféle örültséget. Én pl rendszeresen beszemtelenkedtem éjjel az ipari parkba, a gyárterületekre és önmagamhoz képest vadul száguldoztam az üres utcákon miközben a rock nagy öregjei dübörögtek a fejhallgatómban. Ezek az emlékek törtek rám most 20-25 év távlatából. 

Manapság már óvatos duhaj vagyok. Nem kockáztatok. És sajnos hamar elfáradok. Manapság már annak is örülök ha egyetlen órát képes vagyok szünet nélkül végigtolni 8 keréken vagy adott esetben a jégen. Változnak az idök. Sokat töröm a fejem azon hogy össze tudnánk e hozni az ezerfelé szétszéledt régi csapatot valahol valamikor egy nosztalgia túrára. Vajon müködne? Vajon egymásra találnánk? Vagy túl sokat változtunk? Visszajönne még a "fél szavakból is értjük egymást" jelenség, vagy már nem is egy nyelvet beszélnénk?

Két évvel ezelött összetrombitáltam azt a csapatot, akikkel több mint 15 évvel ezelött együtt küzdöttünk egy induló cégnél az indulás nehézségeivel. Azóta már több találkozó is létrejött, egytöl egyig remek hangulatban, sok nevetéssel. Nem bántam meg, hogy életrehívtam, és hagyományteremtö jelleggel megszerveztem az elsö Küpper-Treff-et 2020 jnauárjában. 

Szerencsénk volt, akkor még éppen nem voltak korona korlátozások. Mindenki ráért, vagy úgy csinálta hogy ráérjen. Mindenki ott volt, ahonnan indultunk. Az is akinek 2 héttel korábban a karjai közt halt meg az édesapja hátsófali infarktusban. Az is aki épp csak felépült a veserákból. Az is akinek munkahelyi nehézségei voltak. És én is akinek akkor épp nem volt haj a fején csak egy rózsaszín kendö. Mindez nem hogy nem szegte kedvünk, hanem sokkal inkább arra sarkallt mindannyiunkat, hogy minél több idöt energiát szánjunk ezekre a találkozásokra. 

A legfiatalabb fiú mondta ki a legfontosabbat:

"Srácok, sosem tudhatjuk lesz-e még holnap, ha csak lehet jöjjünk össze. Mióta apám a kezeim közt halt meg azt gondolom nincs mire várni."

Van ez a csodaszép bögrém amit kb 10 évvel ezelött egy kedves baráttól kaptam ajándékba. Csészealátét is van hozzá. Számomra egy igazi különlegesség. Azt gondoltam annyira szép, nem való ez a szürke kis életem mindennapjaiba. Inkább betettem a vitrinbe. Néha kicsit odébb toltam ha valami mást ki akartam venni. Gondolatban mindig megköszöntem ezt a kedves kis csészét, és azt gondoltam hogy majd különleges alkalmmakkor ebböl fogok teázni. De valahogy egyik napot sem éreztem elég különlegesnek ehhez. Különösen nem, mióta megszületett a lányom. Azota méginkább vigyáztam rá, nehogy megsérüljön, összetörjön, valami baja essen. Teltek múltak az évek, és a kis csésze egyre csak várt türelmesen a vitrinben hogy egyszer majd ö is sorra kerül. 

Egy szép júniusi napon egy telefonhívás durván belegázolt az én megszokott hétköznapjaimba. A diagnosztikai labor doktornöje volt a vonal másik végén és a biposzia eredménye miatt hivott. Bármennyire is szerettem volna nem meghallani, sajnos kénytelen voltam tudomásul venni, hogy a csomó a bal mellemben rosszindulatú. Abból is az egyik legrosszabb. 2019-et írtunk ekkor, a lányom még nem volt 4 éves, én pedig még nem töltöttem be a 42-t.

Másfél év rák-terápia következett. Végigcsináltam a teljes palettát - volt kemo, mütét, sugár, majd újabb kemo és végül hormonterápia. Mindezek tetejébe "mellékhatásként" autoimmun tüdögyulladások követték egymást kisebb nagyobb szünetekkel. 

Ma pontosan egy évvel vagyok az utolsó tüdögyulladás után, és több mint másfél év telt el az utolsó kemoterápiás kezelés óta. A hormonterápiát elöre láthatólag még legalább 2,5 de valószínübb hogy 4,5 vagy akár még 7,5 évig kell folytatni.

Vállalom. Bármit vállalok, csak ez a rohadék ne jöjjön vissza. 

Az elmúlt 3ev alatt sokat veszitettem a teljesítöképességemböl, az enrgiáimböl, az izmaimból. Ugyanakkor nyertem is. Pl életkedvet. 

És határoztottan állitom, hogy nem cserélnék senkivel, 

Öszinte leszek - ez a diagnóziskor nem volt ennyire egyértelmü. Az én fejemben is ott tomboltak a miért kérdések. 

Miért én?

Miért most?

Miért pont ez?

stb. 

 És akkor most néhány szó arról hogyan is élek mostanság. 

Heti egyszer szúrom a reuma elleni injekciót. 

24 órával késöbb veszem be a nagy dózisú folsav tablettát.

Heti 3szor szedem a tüdögyulladás elleni antibiotikumot.

Naponta szedem a hormonkészítményt. 

Szintén naponta, de havonta csökkenö dózisban szedem a szteroidot a tüdögyulladás megelözése érdekében. 

Emellé kalciumot-magnéziumot szedek. Korábban amikor nagy dózisú szteroidot kaptam, akkor még napi szinten káliumot is szedtem. 

Ezek mellé jönnek a különbözö étrendkiegészítök pl d vitamin, stb.

Az elején folyton belezavarodtam abba hogy akkor mit mikor kell bevennem, és vajon ma reggel bevettem-e vagy csak akartam... ezért ki kellett találnom valami rendszert. A gyógyszeres levelek jellemzöen 10 szemesek, ezeket félbevágtam. Hétfötöl péntekig egy - egy ilyen fél levél volt kikészítve a konyhapultra. A hétvégékre más metódusban, de szintén ki volt elöre készitve az adagolás. Nekem ez vált be, ez segített, így tudtam beépíteni a mindennapjaimba.A telefonomon különbözö emlékeztetöket állítottam be.

 Mára azt mondanám rutinná vált. Egyszerüen itt hevernek a konyhapult feletti polcon a különbözö készítmények és várnak a sorukra. Van amelyikböl naponta fogy van amelyikböl hetente és így tovább.

A szürövizsgálatok is beépültek a mindennapokba. 

3 havonta nögyógyász

2 havonta tüdögyógyász

fél évente reumatológus

szintén fél évente mammográfia, mell ultrahang, port öblités, 

kb évente hasi és mellkas CT, szív ultrahang, máj ultrahang.

Közben szemészet, fogászat, fülészet, börgyógyász, illetve 3-5 évente béltükrözés. 

Próbálom összehangolni, de nem egyszerü. Már csak azért sem, mert tErmészetesen minden szakrendelés a város különbözö pontján található, és különbözö online idöpont foglalási rendszert használnak, A receptekért esetenként külön el kell menni, aztán leadni a gyógyszertárba, ahol megrendelik, és másnap el lehet hozni. 

Kétségtelen, hogy némi elörelátást és koordinációt igényel, de nem ez határozza meg az életem. 

Sokkal inkább a megélt élmények, célok, tervek, mindennapi örömök. 

Ahogy az már a bevezetöböl is sejthetö az én csodaszép kis csészémnek is új szerep jutott.

Már nem a vitrinben unatkozik, hanem minden egyes nap használatban van. Ennek sajnos elég súlyos következményei is lettek. Egyik nap mosogatás közben "ügyesen" letörtem a fülét. Megragasztottuk, de néhány hét múlva újra letörtem, ugyanúgy mosogatás közben. Aztán az éles törésvonallal igen csúnyán elvágtam a kezem. De mindez semmit sem von le a csodaszép kis csésze értékéböl. Egy ideje minden nap különleges. Elég különleges ahhoz hogy ebböl a kedves kis porcellánból fogyasszam el a reggeli és délutáni kávém. 

Hasonlóan vagyok a ruháimmal is. Már nem várok különleges alkalmakra ahhoz hogy felvegyek egy-egy szebb kombinációt. Ha úgy tartja kedvem bármelyik mezei kedden felveszem a legszebb szoknyám. Akkor is ha ezzel erösen túlöltözök a munkahelyemre. Már nem érdekel. Évekig hiába vártam a "megfelelö" alkalmakra, közben kihíztam, kifogytam a kedvenc ruháimból - most már hordom öket. Elöfordul, hogy pecsétes lesz, felfeslik, kikopik, kiszakad... de addigra mindnek története lesz. EGy egész élet költözik be a ruháimba ahelyett hogy a szekrénybe eltemetve sínylödnének. 

Tárgyakat korábban sem gyüjötöttem. Mindig is azt vallottam, hogy az élmények sokkal nagyobb értékkel bírnak. 

Nincs mosogatógépem, nincs ájfonom, nicsenek márkás ruháim és a bahamákra sem járok nyaralni. DE minden napba csempészek valami apróságot ami örömöt okoz. Lehet hogy ez tényleg csak annyi, hogy nyugiban megiszom a délutáni kávém. De ezt ma már örömmel teszem. Divatos kifejezéssel élve - megélem a pillanatot. 

Nagyobb hangsúlyt fektetek az emberi kapcsolataimra is. A találkozások , beszélgetések sokkal elörébb sorolódtak a prioritásokban, mint korábban. 

Még nem volt hajam, mikor 15 év szünet után összetrombitáltam egy korábbi munkahelyem dolgozóit, akikkel együtt indítottuk el azt a gyárat. Elsö szóra ugrottak. Közülünk a legfiatalabb épp a találkozónk elötti hetekben vesztette el az édesapját és ö mondta ki a legfontosabb szavakat - Srácok, amikor csak tudjuk ismételjük meg ezt a találkozást, mert sose tudhatjuk lesz-e még holnap. 

Azóta van egy messenger csoportunk, ahol idönként irogatunk, köszöntjük egymást, vagy megbeszéljük a következö találkozó helyét és idejét. Tizenöt év szünet után most talán szorosabb a kapcsolat mint volt valaha. 

IGy vagyok a barátnöimmel is.

Egyiküktöl nagyon sokat tanultam. Én valahogy mindig az ideális pillanatot vártam, a megfelelö alkalmat. Mindenre, Arra is hogy felhívjak valakit, vagy meglátogassam. Most nem, mert dél van hátha épp ebédel, most nem mert vasárnap van, most nem mert már túl késö van... Timi viszont nem igy müködik. Ha van éppen szabad tiz perce, akkor felhív valakit. Például engem. Meg is mondja, hogy figyu épp a metrora várok, van tiz percem gondoltam felhivlak. Aztán mikor befut a szerelvény elköszönünk. Ö nem vár arra mikor tudunk egy órát csevegni csak úgy. Ö értékeli az 5 vagy 10 perceket is. Ö nem vár arra mikor hívom meg gálánsan csilivili meghívóval hozzánk, hanem ha ráér, vagy erre van dolga simán megkérdezi beugorhat-e, itthon vagyunk-e. És természetesen nincs sértödés köztünk akkor sem ha a másik éppen nem ér rá, nem alkalmas, vagy egész egyszerüen nincs kedve. 

Igyekszem átvenni ezt a hozzáállást, és nem másokra várni, hanem magamtól kezdeményezni. A spontán dolgok sokszor jobban sikerülnek mint a hónapok óta tervezett találkozók. Ez már többször beigazolódott az ovis szülökkel kapcsolatban is. 

Az élményeken túl pedig sportolok. Kocogok. Mindig annyit amennyit épp idöm energiám engedi. A kezelések alatt és után sok szempontot kellett figyelembe vennem. Pl ha délelött lett is volna idöm 5 km-t futni de délután bírni kellett a tempot egy 5-6 éves gyerek mellett akkor inkább nem maxoltam ki az 5 km-t, hanem csak 3-t futottam. Figyelembe kellett vennem, hogy mennyi terhelést bírok el egy nap, egy héten, egy hónapban. 

A terhesség után sajnos túl korán kezdtem el nem megfelelö gyakorlatokat végezni,igy a hasizmok nem záródtak össze rendesen. Hosszú évek teltek el és rengeteget romlott az állapotom mire erre rájöttem, Az elsö edzö akihez bejelentkeztem ezzel a problémával, szigorúan napi 30 perc edzést irt elö. Hozzátette, hogy ha ezt nem tudom vállalni, akkor semmi értelme az egésznek. Elváltak útjaink, és én kezdtem beletörödni abba, hogy mindez az én hiibám. Napi 30 perc nyilván nem olyan sok, biztosan én is meg tudtam volna oldani, csak erösebbek voltak a kifogásaim. Ezekböl volt is böven - reuma, izomveszteség, szteroidok, hangulatingadozások, izzadás... stb. 

Aztán néhány hónappal ezelött egy facebook videoban arról beszélgettek orvosok és edzök együtt hogy mennyire fontos a rendszeres mozgás krónikus betegségek esetén is. Akkor is ha valaki történetesen csak 200 métert bír gyalogolni, vagy csak 5 percet tornázni. Kezdje el, csinálja, és ha sikerül fejlödnie akkor emelje  a tétet. Azóta tornázok is. Sokszor csak 5 percet. De azt vettem észre, hogy ez az 5 perc is sokat segít. Sokkal jobb mint várni arra, hogy mikor lesz idöm, energiám, lehetöségem zavartalanul 30-60 percet mozogni. 

Még olyan is elöfordul hogy a munkahelyemen kikapcsolódásképpen megcsinálok néhány gyakorlatot. (MEgsúgom piszok sokat vagyok egyedül) 

Elengedtem azt a tervet, hogy nyár végére 10 km-t fussak egyben. De ma sikerült megemelnem a távot, és a szokásos 5 km helyett ma már 6-ot kocogtam. Es úgy döntöttem, nem baj ha esetleg sosem érem már el a 10 km-t, azzal is kiegyezek ha a heti egyszer 5 km-t sikerül teljesíteni. Mondjuk még vagy 40 évig. ha ha ha 

Szóval úgy érzem magam mint az a bizonyos csorba csésze.

Nem vagyok tökéletes.

Vannak hiányosságaim.

Sérülékenyebb is vagyok. Testileg, lelkileg, egészségileg egyaránt.

Kicsit jobban oda kell rám figyelni, mint pl a csésze letört szélére, de még mindig használható vagyok.

"Élj úgy, hogy ha lepereg elötted életed filmje érdemes legyen végignézned!"
Johnnie Walker

Tetszik ez az idézet, és nap mint nap igyekszem tenni azért, hogy a nézö ne unatkozzon ;-)

Ebben nincs semmi kényszer vagy erölködés, egyszerüen csak szeretek élni. Szeretek tartalmasan élni. 

Már többször bebizonyosodott számomra, hogy a semmit tevés kifejezetten rossz hatással van rám. Depresszívvé, alulmotiválttá, kiégetté tesz. Ezért is próbálok mozgásban maradni. 

Tegnap volt a névnapom. Ennek örömére megajándékoztam magam egy éjszakai gurulással - sok száz másik görkorissal együtt csapattuk a lezárt városi utakon. Csodálatos volt. Söt, fenomenális. 

Egyetlen egyet bánok csak - hogy nem tettem már sokkal hamarabb és gyakrabban.

Volt idö amikor munka miatt nem értem rá.

Volt idö amikor anyaként nem értem rá.

Volt idö amikor a körülmények nem tették lehetövé, el is maradt a rendezvény az elmúlt 2 évben a corona járvány miatt.

És olyan is volt, hogy egész egyszerüen eszembe sem jutott, elfelejdkeztem erröl a remek lehetöségröl.

Az viszont nagyon biztató, hogy a rendezvényen nagyon sokan voltak nök - lányok, asszonyok, fiatalabbak és idösebbek egyaránt. 

Mostantól figyelek rá, hogy ha csak tehetem ott legyek és felkapaszkodjak erre a szabadon szárnyaló hangulatra. 

Tegnap, elsö alkalommal vettem részt rajta. Nagyon erösen koncentráltam, figyeltem hogy el ne essek, túl ne hajtsam magam, visszafogtam a tempot. Mégiscsak 45 leszek, és akárhogy is nézem, gyengécske vagyok még a komoly megpróbáltatásokhoz. A Bladenight München sorozatban pedig a legrövidebb táv is 14 km. Nem mintha nem lehetne az útvonalon bármikor kiszállni és hazamenni. Kellemesen elfáradva, lélekben feltöltödve, erösen kipirulva gurultam át a célkapun nagyjából 1 órás közös gurulás végén. 

München én igy szeretlek :-) 

Te pedig ne várj a holnapra, kezdj élni még ma :-) 

Ayala Pines és Elliott Aronson definiciója szerint a kiégés „hosszúideje fennálló, érzelmileg igénybe vevö helyzetek miatt kialakuló fizikai, érzelmi és mentális kimerültség.“  Azt ígérte édesanyám, fényes víg napokat élek.Hej, de olyan a világ, mindig szomorúbbat érek.

Zümzüm, zümzüm…. Rezeg a telefonom az ágy mellett. Már harmadjára nyomom ki az ébresztöt. Nem kelek fel. Nincs az az isten. Pedig muszáj lesz. Péntek van. A macska nagyot nyújtozik a lábamnál, és a másik oldalára fordulva alszik tovább. Éjfélkor eleredt az esö, a nyávogására ébredtem, ázott verébként jött be az erkélyajtón. Most bezzeg alszik mint a bunda. Jó neki. A gyereket is ébreszteni kell. Mindjárt indulnunk kell az oviba.

Fáradtnak tünsz, mintha nem a régi volnál. Hol van a tüz… mintha mázsás súlyokat aggattak volna rám úgy kecmergek ki az ágyból. Nyoma sincs a hurrá optimizmusnak. Helyét a fásultság és a fáradtság vette át. De az is lehet hogy soha nem is volt semmilyen optimizmus. Már nem emlékszem. Pedig itt vagyok, élek. Gyógyult rákbeteg – azt hiszem ezt így hívják. Ilyenkor szokás nagy bölcsességeket posztolni a fészbukon, meg jó tanácsokat osztani és természetesen jó példával elöljárni az életmódváltásban, az egészséges étkezésben és innentöl tovább minden gyermeki hisztit tibeti szerzeteseket meghazudtoló nyugalommal kezelni. Na bassza meg. Akarom mondani, sorry.. Nekem egyiket sem sikerült abszolválni. Csak fáradt vagyok, könyörgöm hagyjatok aludni.

Hol a nö akit elképzeltem?
Hol a nö? Kicsit eltévedtem.
Hol a nö, meg a másik életem?

Hol az a csaj aki délre megcsinálta az egész nagytakarítást ablakpucolással együtt? Hol az a csaj aki könnyedén dobta fel a 20 kilós böröndöt a vonaton a csomagtartóra? Hol van a nö aki színházba járt, könyvet olvasott és egyik tanfolyamot végezte a másik után? Hová tünt az anya aki minden nap fözött, hétvégén sütit varázsolt az asztalra? Hol vagyok én? Egyáltalán ki vagyok én?

A hajam kinött, a szemöldököm is, és már a szteroid kúrából is visszarendezödött az arcom. A másfél év rákterápia messze nem vett ki belölem annyit mint az utána következö 5 tüdögyulladás. Minden alkalom után amint tudtam edzeni kezdtem, de mindig nulláról kellett újrakezdenem. Vagy talán inkább minusz egyröl. A kórházi kezelések alatt elvesztettem az izomtömegem jelentös részét. Maradt a zsír és a gyengeség. Nagyon hiányzik a mozgás, a kocogás, de már minden méterért meg kell küzdenem. Nyilván a reuma is inkább elvesz mint hozzáad a mindennapokhoz. Remélem ez az új injekciókúra gyorsan hat majd.

A sír oly hallgatag, a szó is fennakad,

A szív majd megszakad e súly alatt.

Próbálok nem gondolni a rossz hírekre. Karlheinz írt pár napja, hogy a felesége Claudia két hónappel ezelött feladta a harcot. Nem búcsúztam el töle illendöen. Gyáva voltam. Féltem szembenézni a halállal. Idönként rámtör a túlélök büntudata amiröl Edit Eva Eger olyan érzékletesen ír A döntés c. könyvében. Albert Györgyi könyvét is olvastam. Ijesztö élmény volt. Pont annyi idös volt mikor írta, mint én, mikor olvastam. Betüröl betüre azonosulni tudtam a gondolataival. Ö a könyv megjelenése után nem sokkal meghalt.

Olvasom hogy meghalt Vangelis is. Na ez már végképp nem hiányzott a veszteséglistához. De ennek apropójaként elökeresem a Paradicsom meghódítását és bedobom a lejátszóba. Ezer éve nem hallgattam, pedig hogy szerettem. Öt perc után szeretnék eretvágni magamon, inkább kikapcsolom. Egy ideje a zenehallgatás sem nyújtja már azt az élményt mint korábban.

Bakker szedd már össze magad de kurva gyorsan.

Jó, jó megyek már.  Takarítós napom van. Ez is milyen hüyeség már – takaritani! Inkabb kirándulni kellene, meditálni, jógázni, úszni…. Bármit csak nem itthon lenni. Nem enged a tudat, hogy böven lenne mit csinálni itthon is, azt sem tudom hol kezdjem. A konyhában mintha bomba robbant volna. A különbözö ügyes-bajos intézendökröl már nem is beszélve. Igaz, ezeket ráérek éjszaka, csendes magányomban elintézni.

Rendet kell tenni, rendnek kell lenni végre.Rendet kell tenni, rendnek kell lenni nálunk.

Pittyen a telefonom. Erika barátnöm írt. Boldogan tudatja, hogy elöléptették abba a pozícióba amiért már két éve tanul és küzd. Meg is érdemli. Csoda egy nö. Ök is távol élnek a nagyszülöktöl a férjével. A 12 éves lányuk kitünö tanulo, iskola után külön órákra hordják, csellózik, tornázik, és Erika azt mesélte hogy még egy könyvet is írt. Tavaly egy kutyát is magukhoz vettek az egyik menhelyröl. Jó látni a sikereiket. Ilyenek ezek az Erikák. Renner Erikára gondolok. Amin az a nö keresztülment az 10 embernek is sok lenne egy egész életre. És neki mégis olyan megnyeröen bájos a mosolya még akkor is mikor a megpróbáltatásokról beszél. Szégyen gyalázat hogy én meg itt ülök az önsajnalat mocsarában. Felrugdosom magam, elindítom az elsö mosást és felteszem az István a királyt bakeliten.

Szólj Istenem, nyilvánulj meg nekem!

Hatalmad végtelen; mutasd meg életem értelmét!

Jó hogy van heti egy szabadnapom. Kár hogy legtöbbször az orvosi terminekre megy el. De legalább nem a hideg és sötét tetötéri irodában ülök tétlenül. Ez a hely szakmailag jelentös visszaesés, anyagilag jelentös elörelépés. Szinte érzem ahogy napról napra halnak el az agysejtjeim. Fel kellene frissíteni az angolt és elkezdeni az olaszt. Erröl eszembe jut az a szinházi történet amiben a közismerten nagyivó színész szilveszterkor megfogadta, hogy januártól új életet kezd, leteszi a poharat, sportolni fog, megtanul angolul és ha már jól megy majd hozzáveszi a spanyolt is. Két héttel késöbb az árokparton fekve találtak rá a kollégái csatak részegen. Mire az egyikük igy szólt: és képzeljétek el ha ehhez még hozzáveszi a spanyolt is.

Hát én is valahol itt tartok. Talán munkahelyet kellene váltani? Hová? Hogyan? Minek? Itt elfogadnak, szeretnek, számitanak rám, elviselik hogy idönként eltünök különbözö egészségügyi problémák miatt…. Ez azért manapság megfizethetetlen „fór“. Az ovi könyvelését két napja adtam át. Szeptembertöl iskolába megy a gyerekem, ezért egy másik szülönek kell átvennie ezt a feladatot. Új mellékállást kell találnom. Fogalmam sincs hol és mit. Kell egyáltalán? Vagy mostantól szánjam arra az idöt, hogy magamra figyelek?

Csak annyit kérdezek a válaszra várva:Rabok legyünk vagy szabadok?

Tervek, célok - talán a legfontosabbak az életben. A „van miért élni“ érzetet adják. Az unokahúgaimnak is folyton arról papoltam legyenek céljaik. Elöadtam nekik a bölcs öreg nagynénit, elérhetö célokról amikért érdemes és kell is küzdeni de megvalósíthatóak. Januárban még nekem is nagy terveim voltak. REndszeresen írok majd a Blogra, elindítom a facebook oldalam, rákbeteg gyerekek gyógykezelését fogom saját készítésü kézimunkák eladásából támogatni. Egészen új, kreativ dolgokat akartam tanulni. Számtalan ötlet, terv, cél, millió jegyzet, gondolat. Ehhez képest mostanában már este 6tól az órát lesem, hogy mikor lehet végre aludni menni. - Úgy várom, jöjjön már az éjjel,

Éjjel, mikor minden elcsendesedik mégis kinyitom a laptopot, ügyintézek, a neten szörfözök vagy csak bambán bámulom a képernyöt. Utána meg nem alszok, csak hánykolódom. Jut eszembe, a háziorvost ma sem hívtam fel hogy írjon fel altatót, pedig a dobozban már csak egy pár szem van. Egy ideje dupla adagot fogyasztok belöle. Felkavarnak mások történetei és felkavarnak a saját gondolataim.

Hiába keresel nyugalmat nem találsz

Szállj messze, szállj magasra,

Szél könnyű szárnyán szállj,

Új tavasz hírét vidd el,

Szállj fel szabad madár!
Valahogy az autóvezetést is be kell integrálni a mindennapokba. Beregisztráltam egy carsharing rendszerbe, és már ki is próbáltuk. Az lenne a cél hogy önállóan is ki tudjunk mozdulni itthonról a gyerekkel. Tíz éve nem vezetek. Nincs helyismeretem, rég kiestem a gyakorlatból váratlan helyzetben pedig könnyedén pánikolok. Így nehéz lesz egy gyerekkel a hátsó ülésen elindulni itthonról egy nagyvárosban. Pedig muszáj lesz.

Mondd csak, mit képzelsz magadról?!Gyenge vagy még, elfúj minden szél. 

Ma akkor is el kell mennem futni ha törik ha szakad. Holnapra esöt jósolnak, én pedig pszichésen már teljesen kivagyok. Kövér gyerek voltam, minden atlétikai szintfelméröm egyes lett az általános iskolában. 23 évesen kezdtem kocogni, mára az életem részévé vált a rendszeres mozgás. Annyi mindent jelent ez nekem. Kikapcsolódást, énidöt. Azt hallgatok amit én akarok, és tutira nem a Mancsörjárat föcímdalát. A futásban kiadhatom a dühöm. Na jó egy részét legalább. De a felgyülemlett frusztráció jelentös részétöl mindenképpen sikerül általa megszabadulni. Kedvemre élvezhetem a napsütést, amiben sem a munkahelyen, sem a lakásban nincs részem, mert mindkettö tájolása olyan hogy nem süt be a nap. A börtön ablakába soha nem süt be a nap, az évek tovaszállnak mint egy múló pillanat – a központi koliban milyen sokat énekeltük ezt dalt…. Folyton elkalandoznak a gondolataim. A koncentráció képessége rég kiveszett belölem. Hol is tartottam? Ja igen, végül de nem utolsó sorban, ideális esetben sikerélményt jelent. Az „Ezt is megcsináltam“ érzést nyújta egy jó futás. Amire piszok nagy szükségem van. Lenne.

Szólj Istenem, adj most jelt énnekem!

Adj erőt küzdenem, hadd legyen életem

Tehozzád méltó szép és jó!

A szakemberek szerint a lendületes aerob mozgás endorfint szabadit fel, és fél óra elteltével bekapcsol a zsírégetés. Én most ott tartok, hogy 3, maximum 5 km-t vagyok képes teljesíteni. Az endorfin és a zsírégetés ezen felül következne, ez így egyelöre még sokkal inkább küzdelem mint sikerélmény. A hímzést is hanyagolom egy ideje, pedig az valóban a tiszta flow élményét adja.

Slow – erre a fílingre kellene valahogy felkapaszkodni, és nem felpörögni, hanem éppenhogy lelassulni.

Email érkezik, végre hozzáférhetö az április 30-i futóverseny célvideoja. Ötször nézem meg a 10 másodperces videot ahogy átvonszolom magam a célvonalon. Szánalmas látvány. Pedig 5 km-en a 35 perces idö önmagamhoz képest nem is rossz eredmény.

Bíp bíp, sípol a mosógép. Kiteregetek es elindítom a következö adagot. Illetve csak teregetnék, az erkélyt a gyerek íróasztala foglalja el. Én rángattam ki egy héttel ezelött, mert elegem lett abból, hogy már egy fél éve ki sem látszik a rajta felhalmozott kacatoktól. Így viszont most minden a földön hever szana széjjel. Nem tudom melyikük rendetlenebb – a gyerek vagy az apja. Nagy levegöt veszek és becibálom az asztalt, visszatolom a helyére. Igy már van hely az erkélyen a szárítónak.

Hangosan korog a gyomrom. Valami ebédet is össze kellene dobni gyorsan. Kinyitom a hütöt, nézelödök. Egy egész fazék krumplifözelék néz vissza rám. Mindeddig ez volt az egyetlen amit a gyerek „Anya te vagy a legjobb“ felkiálltással díjazott és maradék nélkül elfogyasztott. DE most ez sem kell neki. Sovány vígasz hogy a nagyik föztjét sem fogadta kitörö lelkesedéssel. Legszívesebben felfalnék egy egész csokitortát. Sicc! Helyette csicseriborsó lesz spenottal és tonhalsalátával. Hm az finom lesz – mondaná Mabel a Csengetett Mylord-ból.

Hagyjatok magamra,Távozzon mindenki el!  

Nagyon kellene egy kis magány, hogy rendezzem végre a gondolatim, definiáljam az érzéseim és kimásszak ebböl a futóhomokból ami nagyon szeretne elnyelni mindenestül.

Adj békét uram! 

Kinyitom a laptopot az ügyintézéshez és próbálok nem gondolni arra, hogy a mosogató tele mosatlannal, és a fürdöszoba sincs még rendben. A macska benyávogja magát az erkélyajtónál, majd 5 perccel késöbb kinyávogja magát a bejárati ajtón. Ízig vérig magyar falusi macsek. A szüleim fogadták be az én kérésemre és a covid lezárások alatt ügyeskedtük át a lezárt határon. Régóta szerettem volna macskát, már csak azért is mert brit tudósok szerint a cica dorombolás megnyugtatóan és gyógyítóan hat az emberre. Safranek most 2 éves, cica-kamaszkorba ért. Csak enni és nagy ritkán aludni jár haza. Jó hogy van egy macskánk, olyan megnyugtató (irónia). „Megnyugtató“ a tudat, hogy valahol ott kint millió veszély közt kóborol egy macska, aki egyébként itthon is ülhetne és dorombolhatna az ölemben. Apropó macska, a szárazeledel is elfogyott muszáj lesz elmenni bevásárolni.

A tudatomba közben újra és újra bekúsznak a tegnap rémképei.

Ó, te Isten, vedd le vállamról a terhet!

Tegnap az történt amiröl azt gondoltam velem soha nem történhet meg. Krisztire gondolok,  a három gyerekes anyára és arra a délutánra amikor feldúltan esett be a Hotel bárjába „Adj egy konyakot de gyorsan“ felkíáltással. Akkoriban Vera barátnöm volt ott a pultos és én szerettem nála lebzselni melo után. Miután valamelyest megnyugodott Kriszti elmesélte hogy elfelejtett elmenni a legkisebbért az óvodába. Huszonöt évesen én azt gondoltam egy „rendes anya“ ilyet nem tesz.

TEgnap ugyan nem felejtettem el, nagyon is idöben akartam menni az oviba, de ahogy leültem a kanapéra megmagyarázhatatlan módon bealudtam. 15:05kor ébredtem. Mint az örült ki letépte láncát vágtatottam az utcán át .. A Giro D´Italia-ra is nevezhettem volna azzal a tempoval amivel száguldottam a kecses elöl-hátul kosaras kerékpárommal az óvoda felé. 15:10 perckor az összeesés határán szálltam le a bringáról, és próbáltam nem leköpni magam ahogy a lányom egyedüli gyerekként állt az óvónö mellett az ovi udvarán. Napok óta fagyos köztünk a hangulat. Ez igazán nem hiányzott. DE meglepö módon ö mosolyog. A gyerek lábán sportcipö, pedig 30 fok van. Pólókat nyári ruhát és rövid nadrágokat már vettem neki, de a szandi kimaradt. Nem is értem hogy történhetett ez meg velem, ez annyira nem én vagyok. Pont arról vagyok (voltam) híres, hogy mindig mindenre jó elöre felkészülök. Alles nach Plan – ahogy az angol mondja, ha jól beszél franciául.

A pszichológus azt mondta adjak kreditet a pozitívumoknak is és ne csak a hibáimat tartsam számon. REndben. Gondosan bekönyvelem a tartozik oldalra, hogy amig apa koronás volt és én önkéntes karanténban vonultam a gyerekkel, sikerült megpucolni az ablakokat és kimosni a függyönyöket. Kár hogy a követel oldalon elintézetlen feladatok hosszu sora szerepel. Hogy lesz ebböl mérleg? Most látom, hogy az egyik ablakot sikeresen telibeszarta a kertünkben tanyázó vadkacsapár egyik tagja. Fuccs az egész könyvelésnek….

Oly távol vagy tőlem, és mégis közel,Nem érthetlek téged s nem érhetlek el.Oly távol vagy tőlem, és mégis közel,Te hallgatsz, s én érzem a szívem felel.

Egyre kevésbé érzem úgy hogy kompatibilis lennék a saját gyerekemmel. Mintha mostanában távolodnánk egymástól. Vagy csak én süllyedek és ö próbál nem velem együtt elmerülni.

A reggelek már egész flottul mennek, estére viszont elfogy minden maradék türelmem.

Ne hidd, hogy én nem szeretlek!Tiéd a trón tablet, ha vállalod, mit meg kell tenned. Mikor rendszerint fél tízkor még mindig azért kell könyörögni, hogy menjünk végre pisilni, fogatmosni, aludni, akkor már érzem hogy nagyon kezd felmenni bennem a pumpa. Ilyenkor persze nyoma sincs az oly fontos következetességnek, alkudozok, egyezkedek.  Szólj hozzám szép szavakkal,Ölelj át két karoddal, Végül gyöz a fáradtság. Este tízkor végre bezuhantunk az ágyba és ö azonnal elalszik, mesélni sem kell.  Hallgasd meg könyörgésem,Hallgass meg Istenem!Légy hozzám irgalommal,Légy úrrá szívemen!Töltsd el lelkemet, gyarló testemetHűséggel, jósággal, szeretettel!

Ahogy mondani szokás „kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond“. És hol van még a kamaszkor…?!

Sok víz lefolyt,s még sok víz folyik véresen a vén Dunán.Nincs béke még,és nem tudhatod, hol leszel a harc után.  

A teljesítöképességem, az egészségem, az idegrendszerem eléggé meg van tépázva. Vajon mi jön még? Fel lehet még innen állni? Fogok én még csúcsokat döngetni? Vagy fogadjam el, hogy ez a vonat már elment?

 Király vagyok, Uram, a Te akaratodból.Minden magyarok királya.És én azt akarom, hogy ennek a népnekországa legyen.Veled Uram, de Nélküled.

Anya vagyok, Uram, a TE akaratodból.
Egyetlen gyermekem anyja.
És én azt akarom, hogy ez a gyerek boldog legyen.

Figyelem a szöveg helyenként iróniát, valamint részleteket és utalásokat tartalmaz a következö müvekböl:

Füredi Júlia Kiégtem c. könyv

István a Király rockopera szövegkönyv

Hooligans Hol a nö?

Radnóti Miklós Tétova óda

Petöfi Sándor Tisza

Presszer Gábor Nagy utazás

Tankcsapda Ez az a ház

Én azt szoktam mondani, az izmoknak igenis van emlékezete. Amit elö lehet hívni.

Korábban már írtam itt arról, hogy csaknem 10 évig voltam tagja a Magyar Karateszövetségnek és ezidö alatt fehérröl, zöld öv fokozatig küzdöttem fel magam. Azóta eltelt közel 15 év, de amit ott és akkor tanultam az mélyen belémégett. És itt nem technikákra, gyakorlatokra és fizikai küzdelmekre gondolok.

Sokkal inkább beszélgetésekre, tanításokra. 

Egy jó edzö ugyanis nem csak a testet trenirozza, de a lelket és az elmét is. Igazi sikereket csak akkor érhet el valaki a sportban (de bármi másban is) ha lelkileg is mentálisan is beleteszi a teljesítményt.

Szóval a karateban van egy íratlan szabály - övet sosem dobunk a földre. Mesélek erröl egy kicsit.

Mert az övben lakozik az erö. Ezért az övet tisztelni kell. Tisztelettel bánunk vele, gondosan tesszük el minden egyes edzés után a karate ruhával együtt, és még véletlenül sem dobjuk a földre. 

Megtiszteltetés elöttünk járó karatékától megörökölni az övet. Azt az övet amibe ö - és talán más karatékák is - már oly sok energiát, eröt, edzésórát "raktároztak el". Én sokáig örizgettem az öveimet azok után is hogy már nem jártam edzésre. Mementoként egymás mellett sorakoztak a szekrényben mint egy különleges szivárvány. Valahányszor rájuk néztem mindig eröt sugároztak, eröt adtak. A hozzájuk kapcsolódó emlékek, tanitások, átélt edzések és élmények segítettek továbblépni egy-egy nehéz életszakaszban. A karate technikák gyakorlása pedig sokszor kimozdított mély levertségböl, depresszív állapotból. Elterelte a figyelmem, máshová helyezte a fókuszt.

Hogy miért is írok erröl? Nos ami nekem a karatében a ruha és az öv volt, az most a futásban a futó ruhám és a cipö. A cipö a legfontosabb. 

Tudom hogy a szakemberek által összeállított edzéstervek nem szokták ajánlani a teljes versenytávot elöre lefutni, én mégis mindig ezt tettem. Az volt a mottóm, hogy ha egyszer beleteszem a cipöbe - és az izmokba - azt a bizonyos távot, akkor a versenyen már csak "le kell hívni a memoriából", betölteni mint egy számítógépes programot és elindítani. Hagyni lefutni - mindenféle értelemben. Ha egyszer már benne van a memoriában, akkor a versenyen egészen egyszerüen hagyom hogy a cipöm és az izmaim végigvigyenek a kijelölt úton, a kijelölt távon, a kitüzött célig. 

Hosszú út van mögöttem. Az elmúlt három év nem volt egy sétagalopp. De tegnap végre megéreztem az izmok emlékezetét. Semmi különös , csak a szokásos heti 5 km-et teljesítettem, az idö eredmény sem lett egyéni rekord, de futás közben kétszer-háromszor néhány pillanatra megéreztem, ahogy az izmaim emlékei elöjönnek, és szinte erölködés nélkül repítenek. Ezek egyelöre pillanatok. Mint az emlékbetörések, Mint egy dejavu. Innen böven van még hová fejlödni. Mégis - elmondhatatlanul jó érzés. Felemelö. Eröt adó. Reményt adó. Hogy igenis van még bennem spiritusz. A betegség nem vett el mindent. A mélyben még ott szunnyadnak az emlékek az izmokban, és fel lehet ébreszteni öket. 

Nem, nem fogok ajtóstól rontani a házba. Szépen, óvatosan kedvesen fogom ébresztgetni, elöhívni ezeket az emlékeket. Hogy még sokáig kísérjenek az úton. 

Mi az?

Ketten keresik negyedórán keresztül, de nem találják?

Hát az én petefészekcisztám! Hehehe :-)

Ugyanis eltünk, bibiiii

Igy a két nap múlva tervezett mütét storno - hurraaaaaa

Ma azzal a szent elhatározással mentem be a mütételökészítö vizsgálatokra a kórházba, hogy márpedig én lemondom ezt a ciszta-kiszúró mütétet. Szerencsére erre semmi szükség nem volt, mivel ök is úgy látták hogy a mütétre semmi szükség.

Elöször egy fiatal rovos nö matatott bennem, ide oda forgatva a hüvelyi ultrahang megfelehösen méretes rúdját. De hiába keresgélt nem találta a korábban 5x5 cm méretü cisztát. Nem adta fel, hívta Dr Cinzanot. Akit egyébként rendes becsületes nevén nem így hívnak, csak én nem birom ennek a kedves olasz pasinak a nevét megjegyezni. Es mióta decemberben ö volt az ügyeseletes orvos, én pedig kétségbeesésemben csak azt tudtam hogy valami olasz pasival van randim, a növérkének azt találtam mondani, hogy Dr. Cinzanohoz küldtek vizsgálatra. Mit ne mondjak volt egy ábrázata a növérnek mikor rám meredt. Én meg türelmetlenül folytattam, hogy ne nézzen már rám ilyen bárgyun, hát ö az ügyeletes orvos, most vizsgált meg nincs egy órája. Ááá´, Dr "Frandzsini".

Az lesz az.

De akkor már tudtam hogy nekem ezentul ez a doki csak dr Cinzano lesz.

Szóval a kedves fiatal doktornéni hívta az én olasz pasimat telefonon, hogy ugyan jöjjön már mert valami itten nem stimmel. Aztán felém fordulva hozzátette hogy reméli a föorvos sem talál majd semmit. No ha ö remélte, én buzgón imádkoztam érte, hogy most már tényleg ne találjanak semmit.

Dr Cinzano jött, lazám belémdöfte azt a méretes falloszt aztán szigorú tekintettel a monitorra meredt. De nem találta a cizstát. Ezért még mélyebbre hatolt. Azán még mélyebbre. Jobbra is balra is.

Két félelmem volt. 

A/ Tényleg talál valamit ami miatt mégis mütétet javasol.

B/ a hüvelyemben matató méretes fallosz egyszercsak átdöfi a hasfalam és Alien-ként kikucskál.

Szerencsére egyik sem történt meg.

Van az úgy hogy egy mondat végére mégis pont kerül.

Kicsit szomorkás a hangulatom máma,
Kicsit belém szállt a boldogtalanság,
Kicsit úgy érzem magam,
Mint a durcás kisgyerek,
Kinek elvették a játékát.

Kicsit szomorkás a hangulatom máma,
Olyan borús lett e bűbájos világ,
Kicsit elbántak velem,
Na de történt már ilyen,
Szívem harag nélkül gondol rád.

Gyere, gyere, gyere drága cimborám,
Gyorsan vigasztalj,
Látod, összeroppanok már.
Gyere, gyere, gyere drága jó gitár,
Kell egy igaz dal,
Amitől a panasz hamarosan odébbáll.

Kicsit szomorkás a hangulatom máma,
Olyan szokatlan a boldogtalanság,
Kicsit megrázom magam,
Ugye minden rendben van,
Újra emelt fővel nézek rád.

(Németh József)

Vannak ilyen napok. Az idöjárás is elkedvetlenedett - esik egész nap. Elborult az ég, a lakásban is villanyt kell gyújtani olyan sötét van mintha napfogyatkozás lenne. Van is - fogynak a napok. Csak az én kedvemet nem gyújtja fel senki. Az se sokat dob a hangulatomon hogy holnap megyek a szokáos kontrollvizsgálatra. Hösiesen bevallom - be vagyok szarva. Mindig.

(Hooligans)

5 km 34 perc - ez a tegnapi eredmény. ÉS! Nem haltam bele! Úgy értem hogy ez az 5 km végre nem a túlélésröl szólt, hanem benne volt a remény, hogy lesz ez még több is, jobb is. Tegnap végre megéreztem, hogy az elmúlt hetek küzdelmeinek igenis volt értelme - a fejlödés tettenérhetö. Ez az érzés sokat dobott rajtam.

A futás után nem voltam hullafáradt, még a szokásos nyújtógykorlatokat is megcsináltam. A tüdöm sem akart szétszakadni, és izomláz sem gyötör. Csak a fejem volt céklavörös, de ez nálam sajnos alap. A férjem azt szokta mondani, hogy mikor futásból hazajönni lát, ránézésre nem tudja eldönteni hogy mentöt vagy papot hívjon. Szerencsére eddig egyikre sem volt még szükség.

Az a hülye ciszta viszont aggaszt egy kicsit. Pár napja megint fájdogál a jobb vesém környéke, ugyanúgy mint mikor fény derült a méhem helyére növesztett cisztára. Diofalevél és cickafark teát iszok. Gyuri bácsi szerint az jó ciszta ellen. Sajnos egyelöre nem úgy néz ki, hogy müködik. Egy héttel ezelött már hívtak a kórházból, hogy akkor holnap akár be is ugorhatnék. De nekem az ilyen adj uramisten de azonnal dolgok nem nagyon fekszenek. Abban maradtunk, hogy majd egyeztetünk egy tervezhetö idöpontot, amire rá tudok szervezni.

Szóval most itt ülök és várok. Várom hogy újra hívjanak. Közben a méheltávolításkor eszközölt bementi nyilások már teljesen beforrtak. Igy kényletelen lesznek új bejáratokat nyitni. No de hagyjuk is.

Most van más, fontosabb téma. Mégpedig a futás és az eddig elért eredmény.

Háromszoros hipp hipp hurrá nekem ezért a szép teljesitményért.  :-) :-) :-)

A cooper teszt neked is megvolt gyerekként? Te is utáltad?

Én nagyon! Elmondani nem tudom mennyire gyülöltem.

Általánosban egyetlen egyszer sem sikerült a minimum távot sem teljesítenem.Már nem emlékszem mennyit vártak el a kettesért. Csak azt tudom, hogy minden éven újra és újra megpróbáltam és bárhogy küzdöttem is, sosem sikerült megszereznem a kettest.

Középiskolában szerencsére megúsztam ezt a gyötrelmet egész egyszerüen azért, mert nem volt hol futni.

Itt és most abba inkább ne menjünk bele, hogy az általános iskolákban foglalkoznak-e azzal, hogy a tanulók futni tanuljanak. Én még senkitöl nem hallottam hogy a testnevelés óra keretében futóleckéket kapott volna. A jellemzö az, hogy kiküldik a gyerekeket X számú kört futni a suli körül, oldd meg ahogy tudod alapon. Persze hogy a legtöbben ellógják. Aztán meg csodálkoznak, hogy egymás után nönek fel a generációk akik nem mozognak. No most nem kell egy észlénynek lenni ahhoz, hogy belássuk, sikerélmény nélkül kevesen fognak bele.

Most, hogy felnöttem, és nem kell holmi táblázatoknak meg testnevelötanároknak megfelelni, kifejezetten szeretek futni. Ott és akkor, de legföképpen abban a tempoban ahol, amikor és ahogy nekem megfelel. A tömegsportrendezvényeken az irányadó szintidö általában úgy van megadva, hogy gyengébb teljesítménnyel is el lehessen jutni a célig. Ez lenne a lényeg szerintem gyermekkorban is. Beérni a célba, és nem elszenvedni azt a megaláztatást, hogy kiállítanak - ülj le fiam egyes, még futni se tudsz - címszóval.

Ha ma rákeresek a cooper szintekre , akkor azt látom, hogy a korosztályom átlagának felsö harmadában vagyok a teljesítményemmel. Ez számokban azt jelenti hogy kicsit kevesebb mint 7 perc alatt tudok teljesiteni 1 km-t,  a sebességröl pedig azt mondanám, hogy nagyjából 8 - 8,5 km / h . Hozzáteszem, hogy jelen állapotomban nem vagyok még képes egy órán keresztül folyamatosan futni és ráadásul ezt a tempot tartani. Ez nálam a 3-5 km.es távon tartható tempo.

A futók, mármint a versenyzök kb 3 perc alatt futnak egy kilometert, ami 20 km/h-nak felel meg.

8 vs. 20 Gondolom ebböl jól látszik, mennyire messze vagyok a versenyzöktöl. Ennek ellenére megünneplem magam minden egyes alkalommal futás után. Semmi különös - egész egyszerüen egy kellemes forró fürdövel jutalmazom magam.

Na jo most már kellöképpen fáradt vagyok ahhoz hogy csupa zagyvaságot írjak itt össze, inkább lefekszem aludni és majd akkor folytatom ha össze tudom szedni értelmesen a gondolataimat a témában.